„Szentnek kell tartanunk a gyermek érintetlen lelkét, amit abba ültetünk, minden próbát kiálljon.” (Kodály Zoltán)
Izgatottan várom az augusztus elejét. Aprócska gyerekekkel tartok foglalkozást. Nem első alkalom, és nem is a tizedik. Számtalan hangszerbemutatót és énekes foglalkozást tartottam már, kicsiknek, nagyoknak egyaránt. Mégis minden alkalom olyan, mintha először lépnék színpadra. Ha csak a Kodály-idézetet vesszük alapul, máris kiderül, hogy az a sok tiszta lelkű gyermek nem ismer megalkuvást. Ha valami nem tetszik nekik, azonnal a tudtunkra adják. Amennyiben nem sikerül lekötni a figyelmüket, máris más szórakozás felé fordulnak. Könnyű egy ilyen zenés foglalkozást megtartani, mondhatnánk. Igen, amennyire könnyű, éppen annyira nehéz is.
Ezen a ponton engedjenek meg egy kis kitérőt. Pályám során több tucat színházi előadásnak készítettem zenét. Alkalmazott zeneszerzés ez, mindig az adott darab és rendező elvárásainak és igényeinek megfelelően. Hol a darab, hol pedig a rendező, ritkább esetben a zeneszerző határozza meg az irányt. Mindezek ellenére úgy hiszem, valamennyi esetben felismerhetően ott kell lennie, ott kell megbújnia a dallamok mögött a zeneszerző keze nyomának. Volt ezek között az előadások között dráma és vígjáték is bőven. A legtöbb azonban gyermekszínházi előadás volt. Most, ha összevetjük ezt a két irányt, elsősorban a nézők életkorát illetően, szembeötlően két út rajzolódik ki előttünk. Színházi zenéről beszélünk mindkét esetben, mégis merőben eltér egymástól a két irány. Az egyiknél, a felnőttszínháznál, megfogalmazhatunk – sőt néhol ez elvárásként is megjelenik – holmiféle elképzelésbeli hozzáállást. Gyárthatunk hozzá valamilyen elméletet, ideát. A másiknál, a gyermekszínháznál, erre már kevés esélyünk van. Itt nem lehetnek üresjáratok, még akkor sem, ha ezt alkotóként ügyesen meg tudjuk magyarázni. Itt egyszerűen arról van szó, hogyha a nézőnek nem teszik a zene, máris elkezd izegni-mozogni. Nem fog gondolataiba mélyedve hallgatni, és úgy csinálni, mintha mindent értene. Nem, ebben az esetben a gyermek néző nem figyel többet az előadásra. Őt nem lehet becsapni, mert abban a pillanatban elveszítjük a csatát és magukat az apró nézőket is. Ez pedig végzetes lehet egy alkotó számára.
Itt válik szét a gyermek- és a felnőttszínházi zeneírás. De esetünkben most inkább egy másik megközelítésből vizsgáljuk meg a színház/zene és a népdaltanítás kapcsolatát. Ez az a találkozási pont, ahol az írásom elején felvetett zenés gyermekfoglalkozás összeér a színház világával. Mire gondolok? Arra, hogy amennyiben nem kezdődik meg idejekorán az értő színházi közönség nevelése, akkor ne csodálkozzunk azon, ha felnőttszínházaink nézőtere üresen kong. Időben meg kell tanulniuk felismerni és megérteni szöveg, tér és mozgás viszonyát, hogy felnőtt korukban örömmel látogassák majd színházainkat. Ebben a folyamatban nem kerülhetjük meg a gyermekszínházi előadások fontosságát. Oda kell figyelnünk ezekre is, hogy majd felnőtt korában értő és színházszerető közönség váljék a valamikori gyermek nézőből. Éppúgy, ha időben nem kezdődik meg a népzene jól megtervezett oktatása iskolás előtti korban, akkor hiába készítünk tanulmányokat, dolgozunk ki különféle terveket, nem lesz kinek átadnunk néphagyományunkat. Nem lesz majd, aki eljár a táncházainkba. Mindkét esetben egy cél lebegjen előttünk: mielőbb megismertetni gyermekeinkkel azokat az alapokat, amelyekre majd később, felnőtt korukban építeni tudnak. Ahogy szükségünk van a hagyományokat értő és továbbadó közösségre, úgy szükségünk van színházértő felnőtt közönségre is. A kettő, hitem szerint, nemhogy kizárja, de erősíti egymást.
Szóval lassan készülnöm kell a csöppségek műsorára. Igyekszem ritmusalapú dalokat játszani nekik, mert így a dallam a ritmushoz kapcsolódva könnyebben tud befogadó fülekre találni, és megkönnyíti magát a tanulás folyamatát is. A gyerekek ezáltal látják, amit hallanak, és hallják, amit látnak. Úgy kell ezeket a dalokat átadni nekik, mint ahogy az anyanyelvüket sajátítják el. A magyar népdalok esetében a szöveg és a dallam tökéletes egységet képez. A dallamvezetés teljes egységben követi a magyar nyelv sajátos fordulatait. S mindezt hallás után. Sarkalatos pontja ez a hagyomány átadásának. Járdányi Pál írja Bartókról és Kodályról: „…ők a népdalt nem könyvből, kottából, de nem is rádióból vagy gramofonról ismerték meg, hanem ott találkoztak vele, ahol élt: falun, pusztákon, tanyákon. Így a népdallal együtt a népdalt körülvevő egész környezet, a népdalt éneklő ember, a társadalom képe is a szívükbe vésődött.” Érthető módon a huszonegyedik század elején ezt csakis úgy tudjuk megvalósítani, ha újraértelmezzük néphagyományunkat, miközben méltó helyére helyezzük magyar kultúránk hatalmas tégelyében.
Végezetül még néhány Kodály-mondatot hívok segítségül, miközben újra kiemelném az iskoláskor előtti intézmények s egyben óvónőink fontosságát.
„Ha a lélek parlagon marad hétéves koráig, abban már nem terem meg, amit csak a korábbi magvetés vethet el benne… A leggondosabb családi nevelés sem adhatja meg, amit az óvó nyújt: az emberi közösségbe való beilleszkedést… Amit itt tanul a gyermek, sohasem tudja elfelejteni: vérévé válik. De nem csak egyéni tulajdona lesz. Az egész ország közízlésére kihat…” (Zene az óvodában, 1941)
