Jó néhány hónappal ezelőtt a televízió jóvoltából egy olyan műsort néztem végig, amely emlékezetes maradt számomra. Kis óvodásokról szólt a műsor. Ők mutatkoztak be kis, színpadra álmodott meséken keresztül. Amit nem tudok elfelejteni, az a versmondás volt. Ugyanis a műsorban fellépő kis óvodások egy-egy verssel ajándékoztak meg bennünket. Mindegyikük egy kis versecskét adott elő. Így mondom: „adott elő”! Mert azok a csodálatos emberkék nemcsak mondták a verset, mint a betanult leckét, hanem valami meglepő biztonságérzettel, hihetetlen egyszerűséggel, természetességgel, a maguk módján, a gyermeklélek szépségével élték, formálták a verssorokat. S ami nem kerülte, kerülhette el a nézők figyelmét, az a kis óvodások versmondásának nyelvi tisztasága volt. Nem hadartak, nem nyelték le a legfontosabb szavakat.
Emlékszem, hogy másnap, régi ismerősömmel találkozva, nem titkolt lelkesedéssel igyekeztem elmondani neki, hogy milyen hatással volt rám az óvodások fellépése, versmondása. És Szabadka nagy szülöttjét, Kosztolányi Dezsőt említettem, aki nem egy esetben hangsúlyozta: „A vers a könyvben halott. Keltsd életre. Mi a szavalás? A vers föltámasztása papírsírjából.” Lehet, hogy a kis óvodások versmondásával kapcsolatos véleményem furcsának, túlzásnak tűnik, de valahogy meg akartam győzni ismerősömet az esemény rendhagyó voltáról. Legalábbis számomra az volt. Sajnos nem sikerült. Nem sikerült, mert ismerősöm, csak úgy félvállról, nem titkolva érdektelenségét, az elmondottakkal kapcsolatban megjegyezte: „Kényszerítik azokat a csöppségeket, hogy verset mondjanak?! A vers nem a csöppségek »műfaja«, nem »érettek« ők még arra!”
Hallgattam. Nem válaszoltam, mivelhogy hirtelenében nem is tudtam volna mit mondani. Kosztolányi Dezső mondata jutott eszembe: „A vers mindnyájunk anyanyelve”. S iskoláinkban szinte minden évben különböző formákban (versmondó találkozó, verseny) sor kerül a versmondók megmutatkozására. Aztán ott van a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesülete, amely immáron hosszú évek óta egyszerűen kultusszá avatta versmondásunkat. A mi Vajdasági Magyar Óvodás Színjátszó Találkozónk pedig huszonöt esztendő óta kis óvodásaink meleg otthona. S meggyőződéssel állíthatjuk, hogy az ott dolgozó óvónők küldetéstudata messzemenően meghatározta az óvoda jelentőségét.
Hiszem, hogy a kis óvodás számára, akit majd erről a találkozóról kísérnek fel a színpadra, hogy elmondja azt a kis versikét, amelyet édesanyjával tanulgatott, s ha ott áll majd a reflektorfényben, és előtte, lent, a nézőtér első sorában ott látja majd a szüleit, nagyszüleit, egyszerre megszépül körülötte a világ, az ő kis világa. S mondja majd a versikét, mondja valami csodálatos melegséggel. Nem kényszerítette senki azt a kis óvodást, hogy egy kis versikét elmondjon, ott, a világot jelentő deszkákon. Engedtessék meg nekem, hogy csak néhány mondat erejéig eltérjek eredeti mondanivalómtól, és megemlítsem: napjainkban gomba módra szaporodnak az óvodák, a magyar óvodák. A cél a nemzet, nemzetünk fundamentumának a megszilárdítása, és nem utolsósorban jövőnk záloga. Azoknak a kis óvodásoknak ez a feladatuk. Bármennyire is furcsán hangzik, de tény, hogy minél több óvodánk lesz, annál erősebb lesz ezeréves nemzetünk.
Kis óvodások a színpadon. Verset mondanak. Egyszerű kis gyermekverseket. Őszinte meghatódottsággal hallgatjuk őket, s újra Kosztolányi Dezsőt idézem:
„Az ősi közlőforma a szó volt. Ezt ösztönösen érezzük. Valahányszor verset szavalnak, ünnepi borzongás fut át rajtunk, hogy a szóval, mely a könyvben térbeli életet élt, az időben is találkozunk. Ezáltal válik a költészet igazán időbeli művészetté. Hallom, amint a hangok elmúlnak egymás után, mint az élet. Másrészt tudom, hogy a vers nem múlik el. E kudarc és diadal együtt jelképezi a költőnek a végtelennel való küzdelmét, ki emberi nyelven nyújtja az istenit: a mulandóság formájában az örökkévalót.”
