Ha ma egy zenei divat fontosabb, mint az ember kultúrája, sorsa, állapota, akkor baj van! (Szabados György)
Ezzel a felütéssel kezdem írásomat, bízva abban, hogy mindannyian egyetértünk vele. Nem is a vita kedvéért idéztem a fenti mondatot, csupán a fennálló állapot rögzítését és megerősítését szerettem volna elérni. Sajnos elérkeztünk ahhoz a pillanathoz, amikor be kell látnunk, néhány pozitív kivétel ellenére bizony igen nagy gondban vagyunk.
Zenei divat és annak fontossága – úgy hiszem, nem kell különösebben magyaráznom a fogalmat. Kicsit sarkítva azt is mondhatnánk, hogy egyesek szerint ma az a sikeres, aki legjobban tudja majmolni a nyugati szórakoztatóipar mocskát. Miközben semmi sem számít, és minden megengedett a cél érdekében. A sikert pedig számokban mérik. Ne kérdezze a kedves olvasó, hogy mitől ér egy előadó és annak dala 3 vagy esetleg 10 pontot. Hogy mitől megy a rádióban egyik dal napjában hússzor, míg a másikat egyszer sem adják le. Önjelölt prófétáink pedig szemérmetlenül írják újra világunkat, miközben kártékony munkájuk egyre inkább gyökeret ver életünkben. Persze csak akkor tehetik ezt, ha hagyjuk őket. Én azt mondom, ne engedjük! Pontosan ezért kell odafigyelni oktatói és nevelői szempontból arra, hogy gyerekeinket milyen hatások érik. Tudom, hogy ezeket a hatásokat elkerülni nem lehet és talán nem is kell. Ismerjék csak meg! Viszont a saját kialakult ízlésviláguk szerint tegyék is rögtön méltó helyükre ezeket a dolgokat. Azért, hogy ezt elérjék, ki kell kitartanunk, és fáradhatatlanul a jó út felé kell terelnünk őket.
Térjünk vissza most az énekoktatáshoz. Zenekultúrakönyveink az általános iskolában és a tananyag átadása is sok kívánnivalót hagy maga után. Értem én, hogy egyes tanárok igyekeznek megnyerni maguknak a gyerekeket, miközben elkövetnek mindent, hogy ezt elérjék. De milyen áron?! Nem kiszolgálni kell a diákokat, még véletlenül sem. Meg kell szereznünk és ki kell érdemelnünk a figyelmüket, miközben fel kell ébresztenünk a kíváncsiságukat. Még akkor is, ha ezzel nem mindig nyerjük el a tetszésüket. Ha nem kínálunk fel semmilyen értékes zenei anyagot, sohasem lesz igény bennük az értékek iránt.
Az innen-onnan beszivárgó „legújabb” módszerek meghonosítása a zenei nevelésünk szempontjából nem a legmegfelelőbb. A Kodály által megfogalmazott, egyébként örök és általános érvényű gondolatok mentén kéne haladnunk tovább ma is. Meg kell ismernünk saját hagyományunkat és kultúránkat, hogy érdemben tudjunk másokéval foglalkozni. Minél inkább megismerjük sajátunkat, annál inkább tudjuk majd értékelni a másét. Mennyire zavarba ejtő és kínos az a beszélgetés, amikor dicsekvő ismerősünk áradozik holmi nyugati ország akármilyen látnivalójáról, miközben arról meg fogalma sincs, hogy bennünket is száz csoda vesz körül. Csak kicsit szét kéne néznünk. El kéne hinnünk, hogy mi is gazdag és egyedülálló hagyománnyal rendelkező nemzet vagyunk. Jobb volna előbb megismerni szűkebb honunkat, mielőbb átlépjük azokat a bizonyos határokat. Visszük gyerekeinket távoli kirándulásokra, a szomszédban lévő látnivalókat meg észre sem vesszük. Egy ideig úgy gondoltam, a fennálló világhelyzet, az, hogy kis időre bezártak bennünket, majd változtat ezen az állapoton. Sajnos nem így történt. Amint újra kitárulni látszottak az ajtók, még inkább szaladtunk szerteszét, holmi hiú ábrándok és álmok által vezérelve. Azt gyanítom – s ne legyen igazam –, hogy ezek az álmok nem is a sajátjaink. Innen-onnan összeszedett, mások életébe bebújni próbáló hitvány felfogásunk torz szüleményei. Miért nem vállaljuk már végre önmagunkat? Szabados azt írja egy helyen, hogy túl grandiózus a világ, hogy mélyebb értelmét megértsük, anélkül hogy rontanánk rajta. Milyen igaza van! Ha már változtatni akarunk, akkor tegyük ezt először szűkebb környezetünkkel. Aztán ha még lesz rá időnk és energiánk, hát majd próbáljuk meg a világgal is! Bár, úgy gondolom, annyi minden tennivaló van itthon, hogy ember legyen a talpán, aki végigjárva ezt az utat, még belefog a világ megváltoztatásába.
Álljon itt a végén még egy idézet, amelyre tekintsünk úgy, mint folytatására a fent említetteknek. Ott a zenei divat említése leginkább a Nyugatról beáramló, értéktelen és haszontalan minőségű, nagyipari gyártásban készülő szórakoztató zenére vonatkozik. Míg lenti idézetünk már egy lépéssel továbbmegy. Itt már egy általános szellemi és erkölcsi leépülésről olvashatunk, aminek következményeit megjósolni sem tudjuk. Nem lehet nem észrevenni a két idézetben megjelenő Nyugatot mint minden veszély forrását. Pedig a két írás között nem néhány, de több évtized is elmúlt. Egyik még a múlt század hajnalán, míg a másik a század végén született.
„A vasutak mentén pedig jön a nyugat nekünk idegen kultúrája, idegen magyarsága, hozza portékáját: gúnyáját, erkölcseit. És mint megunt rongyot, alkalmatlan akadályt, hányják le magukról leányaink nagyanyáink ruházatát és erkölcsét… (Kós Károly, 1912)
Próbálok valamiféle összegzést írni a végére. Valamit, ami támpontot ad a felvetett témában. Rá kell jönnöm azonban, hogy Kós Károly szavai után erre már nincs is szükség. A fenti idézet hajszálpontos látlelete nemcsak a 20. század eleji, de a 21. századi világunknak is. El kell döntenünk végre, hogy ebbe belenyugszunk, vagy teszünk ellene.
