Múlt heti írásomban már beszéltem arról, hogy milyen fontos elnyerni a diákok bizalmát, és fölébreszteni a kíváncsiságukat. A lehetőségekről is esett már szó. Minden tanár önmagához mérje és saját habitusára alakítsa ki módszerét! Úgy keressük meg saját hangunkat és az irányt, ami elvezet a célhoz, hogy közben egy pillanatra se mondjunk le a magasabb rendű kultúra bölcsőjéhez vezető útról!
Mielőtt belefognék mai témámba, essék arról is szó, ami a fentebb említettek kialakításában segítené a mindenkori pedagógust. Szükségét látom egy olyan közösségi felület létrehozásának, ahol eszmét és tapasztalatot cserélhetnek a tanáraink. A legjobb megoldást persze erre olyan találkozások és élő beszélgetések nyújthatnának, ahol lehetőségünk lenne megosztani tapasztalatainkat, de be kell látnom, hogy a mai világ olyan új feltételek elé állít bennünket, amelyeket nem mindig tudunk maradéktalanul teljesíteni. Így, jobb híján, nem marad más választásunk, mint hogy kihasználjuk a kor nyújtotta technikai lehetőségeket. Irány a világháló! Használjuk hát ezúttal a saját épülésünkre! Itt is tudunk segíteni egymásnak, és tanulhatunk egymástól. Olyan dolgokat oszthatnánk meg egymással, amelyekről nem esett szó a pedagógusképzés évei alatt.
Saját próbálkozásaimhoz visszatérve megosztanék egy történetet. A kezdeti évek alatt történt meg velem, miközben igyekeztem megtalálni a saját utamat. Volt, ami már elsőre működött, és volt, ami sokadikra sem. Számtalanszor megesett, hogy hangos és értetlen nevetés volt a jutalma próbálkozásomnak. Főleg a felsőbb osztályokban történtek így a dolgok. Nyolcadikban ugyanis a zenetörténet foglalja el a legtöbb helyet a tananyagban. A népdalok bemutatása egy pillanatra sem jelentett problémát. De amikor a klasszikus zenéhez értem, kénytelen voltam segítségül hívni a közismert zenei megosztó oldalt. Így már nem volt nehéz bemutatni egy-egy operát vagy musicalt. Főleg azokat a példákat szerettem bemutatni, ahol élőben hangzik el a mű. Kedvenceim közé tartozott egy ismert operarészlet, egy még ismertebb előadóval, és egy közismert musicalrészlet, szintén egy legendás énekes előadásában. Mindkét példát úgy vezettem fel, hogy előbb megismerkedtünk a történettel. Ez még nem jelentett gondot. Átbeszéltük az ária és a dal szövegét, valamint a fordítását is, párhuzamba helyezve a mai dalszövegekkel. Ez is könnyedén ment, és jó kis beszélgetések alakultak ki. A gond mindig a mű befogadásának a pillanatában kezdődött. Az opera távol áll a diákoktól, a musical talán kicsit közelebb. Mégis mindkét esetben ugyanolyan reakciókat váltott ki az ének a diákokban. Bizonyos ponton az áriák és a dalok – amikor a főhős lelkiállapota és a mű cselekménye ezt megkívánja – már-már éteri magasságokban szárnyalnak. A szerzők ezt jól tudván úgy írták meg műveiket, hogy ezek a pillanatok a hallgatót katartikus állapotba hozzák, mintegy megértve a főhős sorsát, élettragédiáját, és eggyé válva vele. A gyerekek, ahelyett hogy átadták volna magukat az elhangzott mű által közvetített hangulatnak, hangos kuncogásba, sőt nevetésbe törtek ki egy-egy magas hang hallatán. Meg kell jegyeznem, hogy a zenei részleteket két olyan tenor énekelte, akik ma is méltán legjobbjai az egyetemes zeneirodalomnak. Utólag próbálok magyarázatot találni rá, mi váltotta ki a diákokban ezt a reakciót. Ebbéli viselkedésük fő oka az lehet, hogy a gyerekek még nem láttak élő előadásban sem operát, sem pedig musicalt. Sőt, talán még olyan zenekart sem, amelyik élőben adja elő dalait. Esetünkben azonban a nehezebb kérdés az, hogy mit tegyen a tanár ebben a helyzetben. Büntetésnek itt helye nincs, hiszen elsősorban nem a diák tehet arról, hogy a nyolc év alatt csak egyszer jutott el a színházba vagy koncertre, vagy még egyszer sem. Operáról és komolyzenei hangversenyről nem is beszélve. De a tanár sem bűnös, hiszen olyan korlátok közé van kényszerítve, amelyeknek a megszüntetése vagy részleges feloldása is igen nagy munkát és türelmet kíván. Mit lehet ebben a helyzetben tenni?
A tananyag elidegeníthetetlen részévé kell tenni mielőbb a színházak és koncertek látogatásának a lehetőségét. Olyan könnyített eljárást kell kidolgozni erre, amely nemhogy elveszi, de még inkább kedvet ad a pedagógusnak, hogy részt vegyen diákjaival ilyen eseményeken. Felbecsülhetetlenül fontos lenne egy ilyen program kidolgozása.
Álljon itt újra egy idézet, amely nemcsak magyarázattal szolgál, hanem mindeközben a sorok mögött útmutató válasz is ad a felvetett problémára.
„Alacsonyrendűbbel sosem lehet fölfelé emelkedni. A szellem fentről árad és emel magához, az alacsonyrendű pedig mindig lehúz, nem vezet általa út fölfelé.” (Szabados György)
Egy olyan zenész és gondolkodó szavai ezek, aki nemcsak átlátta és megértette, hanem írásaival megoldást és válaszokat is adott a felvetett problémákra. A tíz éve elhunyt Szabados György közéletünkben nemcsak mint a magyar improvizatív zene nagyja van jelen, hanem mint olyan szellemi nagyság, aki zenéjén kívül zenei publikációival is irányt tud mutatni számunkra. Ars poeticája nemcsak a zenei társadalomnak nyújt biztos kapaszkodót, hanem minden művészettel foglalkozó ember számára.
Írjuk be a keresőbe, és adjuk át magunkat a hangoknak:
Szabados György – Improvizáció
