Népzenész lévén igyekszem figyelemmel kísérni szűkebb pátriánk eseményeit. Amiről ma írni szeretnék, úgy gondolom, közvetlenül párhuzamba hozható mindazokkal a gondolatokkal, amelyeket a közelmúltban vetettem papírra. Azt próbálnám boncolgatni, hogy miért nem hallgatunk meg vagy fogadunk el tanácsokat. Nehéz kérdés, ami a szakmai hozzáálláson kívül túlmutat bizonyos emberi jellemvonásokon is. Legutóbb felvetettem egy olyan platform létrehozását, amely közvetlen módon segíthetné a pedagógusok munkáját. Persze még szó sincs arról, hogy megalakult volna ez a közösség. Mégis azt kell gondolnom, ha létrehoznának is egy ilyen közösségi hálót, nem sokan vennék igénybe az általa nyújtott lehetőségeket. A pedagógusokon túl ugyanígy szükségesnek tartanám a hagyományőrzés területén tevékenykedő művészek részére létrehozott közösségi csoport megalakítását is. Egymás segítésére, szakemberek műhelymunkáinak megszervezésére, illetve egy átfogó, Vajdaság egész területét lefedő ernyőszervezet létrehozásra gondolok. Ez utóbbit tartom talán a legfontosabbnak. Képzés és egyeztetés.
A képzés érthető mindenki számára, mégis oly kevesen élnek vele. Emlékszem, a nyolcvanas években aktív tagja voltam a helyi művelődési életnek. Együtt dolgoztunk táncosokkal, kórussal és zenészekkel. Volt a táncosok között egy kimagasló tehetségű legény. Nagyszerű stílus- és ritmusérzékkel sajátította el a táncokat. Amikor szembesült a pályaválasztás nehéz döntésével, igyekeztünk rábeszélni, hogy folytassa a megkezdett táncos utat. Határozottan reagált felvetésünkre. Elmondta, hogy mennyire szereti a néptáncot, mégis otthon szeretne maradni, és átvenni szüleitől a gazdaságot. Ő már fiatal fejjel felismerte és felvállalta a neki kijelölt utat.
A másik dolog az egyeztetés. Még véletlenül se szervezzünk keresztbe egymásnak, mint ahogy ez a múltban már többször is megesett! Elég hosszú egy kalendáriumi év, és nem vagyunk olyan sokan, hogy megengedjük magunknak azt a luxust, hogy kihagyjunk egy-egy programot csak azért, mert ugyanabban az időben egy másik helyen is történik valami.
Nagy örömünkre ezen a napon nem volt ilyen szervezési gond: zavartalanul ünnepelhettük népzenei hagyományunkat és annak művelőit. Az, hogy néhány fellépő betegségre hivatkozva lemondta fellépését, nem tekinthető nagyobb gondnak ezekben a vészterhes időkben. Az ok, amiért mégis foglalkozom a rendezvénnyel, ennél sokkal prózaibb. A bemutatott népzenei anyag minőségére gondolok. A műsor után volt alkalmam beszélgetni szűkebb vidékünk talán legtájékozottabb szakemberével. Sajnos mindketten arra a következtetésre jutottunk, hogy igen nagy gondok vannak. A fellépők között hatalmas szakmai és előadói különbségeket fedezhettünk fel. Ez még talán nem is lenne olyan nagy probléma. Vannak jobb és gyöngébb zenészeink vagy éppen énekeseink. Egyesek azonban nem tudják vagy nem akarják megkülönböztetni a színpadi produkciót a kocsmai vagy éppen a vacsora utáni bulizástól. Mondom, mire gondolok: nem lehet egy népzenei, hagyományőrző műsorban nótázni vagy kétes slágereket játszani! Naivan azt találtam mondani beszélgetőpartneremnek, hogy miért nem ajánlják fel ilyenkor a segítségüket azok a szakemberek, akik méltán és méltó módon tudják képviselni a Kárpát-medence, ezen belül szűkebb tájegységünk néphagyományait. Még a végére sem értem a mondatomnak, már jött is a válasz. Nem kérik és nem is igénylik a szakmai segítséget. Magyarul, el sem fogadják, ha éppen felkínálják nekik. Sajnos a beszélgetés eljutott arra a pontra, ahol nem a mesterségbeli képességekről volt szólt, hanem arról a bizonyos emberi gyarlóságról és igénytelenségről, amely gátolja a fejlődést. A legszomorúbb az, hogy a gátat mindenki önmaga számára építi fel. Pedig az emberi alázat, főleg ha egy művészről van szó, elengedhetetlen tulajdonság. Alázat a művészet iránt, amit művel, és előadói alázat, amivel a közönségét tiszteli meg.
De hogy jót is mondjak, örömteli volt hallgatni a rengeteg fiatalt. Jó volt látni az idősebb fellépők között a sok fiatal és ügyes zenészt. Miközben egy kétségbeejtő dolog járt a fejemben, nehogy a rossz példát vigyék magukkal! Rajtunk is múlik, hogy mit vesznek át és tanulnak meg tőlünk ezek a fiatalok. Tegyünk érte, hogy csak a tiszta forrásból merítsenek! Ha ezt elmulasztjuk, el fogjuk veszíteni a lehetőségét annak, hogy a helyünkbe újabb és újabb őrzők lépjenek. Mert véges az idő, ami a rendelkezésünkre áll.
„Meg kell értenie az embernek, hogy nem véletlen, hova születik, hol él, hová tartozik, milyen nyelven beszél, mit hisz, mire teszi föl az életét, mit tagad, és mit nem vall magáénak, mit ölel magához, és mit utasít el magától.” (Kodolányi János) Ha ezt megértjük és elfogadjuk, már elmondhatjuk, hogy egy nagy lépést tettünk a helyzet megoldása érdekében. Úgy gondolom, az élet minden terén érvényes gondolatok ezek, nem csak a hagyományőrző népzenészek között. Ugyanúgy érvényes ez egy pedagógusra, mint a földművesre, a mérnökre és a pékre vagy az orvosra. Szóval mindazokra, aki felelősségteljesen próbálják élni az életüket. Önvizsgálatot kell tartanunk, hogy végre minden a helyére kerüljön. Tévutak helyett így tud mindenki a számára kijelölt úton haladni, nemcsak önmaga, hanem a közössége örömére is.
