Hétről hétre igyekszem olyan gondolatokkal előrukkolni, amelyek hozzájárulnának valamiféle előrelépéshez honi zeneoktatásunk, de még inkább a hagyományőrzésünk területén. Biztosítva a népi kultúra átadását, egy olyan folyamatot, amely hosszú távon meg tudná őrizni a magyar néphagyományt az eljövendő korosztályok számára. Visszajelzés híján nehezen lehet megítélni bármilyen hasznosságát soraimnak. Olybá tűnik sokszor, hogy mindvégig szélmalomharcot vívok. Hatásos figyelemfelkeltés és odafigyelés híján kevés reményt látok bárminemű változásra. Pedig sokszor és sokféleképpen írtak már erről a témáról. Ki visszafogottabban, ki pedig hangos vészharangkongatás közepette. Jómagam mindeközben egy dologban bízom igazán, hogy nem akkor ébredünk majd rá a valóság lesújtó voltára, amikor már ténylegesen késő lesz.
A napokban került a kezembe egy újságcikk, melyben beszélgetést olvashattam az öt éve elhunyt neves magyar zongoristával, Kocsis Zoltánnal. A maga határozott és olykor provokatív módján nyilatkozott életről és a zenéről, valamint annak életünkben betöltött szerepéről. Mondataiból kiviláglik, mennyire fontosnak tartja a zenei nevelést. Ezzel párhuzamosan pedig a zeneértő közönség meglétét. Meglátása szerint a valamikori, zenét élvezettel hallgató rétegből kialakult egy fogyasztói réteg. Amennyiben a minőségi darabválasztás igénye napjainkban még tetten érhető, akkor a hallgatónak „nem kell tudni, mi is az a violinkulcs, ahhoz, hogy egy Bartók-vonósnégyest élvezzen” – mondja Kocsis. A beszélgetés egy igen provokatív felvetéssel folytatódik, amely a Kodály munkásságában megjelenni vélt ellentmondásra tesz utalást: „A véleményét markánsan és jól artikuláltan megfogalmazni tudó közönségbázis helyett e metódus a zenét elég hamar megutáló álprofesszionális szolmizátorokat nevelt ki.” Kemény és kritikus szavak ezek. Figyelembe véve Kodály munkásságát és a tényt, hogy inkább markánsan megfogalmazott útmutatást hagyott ránk a részletesen kidolgozott módszertan helyett, akkor bizony a bűnöst máshol kell keresnünk. Nyugodt szívvel mondhatjuk, Kodály megtett minden tőle telhetőt. A problémát inkább abban kell keresnünk, hogy napjainkban még mindig nem sikerült a gyakorlatba maradéktalanul átültetni a kodályi gondolatokat. Ennek oka lehet akár az oktatási rendszer tökéletlensége, de ugyanúgy a szakavatott pedagógusok hiánya is, akik méltó folytatói lehetnének ennek az örökségnek.
Napjaink ének-zene oktatásából teljes mértékben hiányzik az élményt nyújtó tanulási lehetőség. Azt gondolom, hogy a kodályi útmutatás mezsgyéjén haladva kell kidolgozni a mindenkori zeneoktatás megtartó pilléreit. Ezen az úton haladva kell megtalálnunk és kidolgoznunk – szem előtt tartva jelenkorunk változásait – a zenei nevelés élményszerű átadásának módszertanát. Nem kis feladat ez, ismerve a legújabb kutatások lesújtó eredményeit. Jelesen azt, hogy valamennyi tantárgyat figyelembe véve a zeneoktatás berkein belül esett vissza leginkább a tanulók motivációja.
A tanulmány viszont felvet egy megoldási lehetőséget, amit meg kéne szívlelnünk. Nevezetesen, az éneklés és a zenélés nyújtotta öröm lehetőségét. Ezzel a témával már többször is foglalkoztunk. Most sem mondhatok mást: Énekre fel!
A Kocsis Zoltánnal készült beszélgetésben a sok fontos téma között még egy felvetésre lettem figyelmes. Az írás zárómondataira gondolok: „…a politika szennyes útvesztőiben a kulturális párbeszédnek lehet egyedül jövője.” Napjainkra is érvényes szavak ezek. S bár néha felsejlik egy-egy ilyen párbeszéd kialakulása szűkebb honunkban is, mégis azt kell mondanom, hogy ez nem több üres porhintésnél.
Mit tehet ebben az esetben a népzenész, néptáncos, kézműves vagy mesemondó? Teszi tovább a dolgát, még inkább erőt merítve abból a harcból, ami pillanatnyilag még nem áll nyerésre, de fáradhatatlanul hajtja előre minden apró kis siker és a hit, hogy megőrzi és továbbadja a rábízott tudást.
