Már megint csak a régit fújom, miközben megpróbálom a jó oldalát megvillantani a dolognak. Történt ugyanis, hogy nemrég egy hagyományokat bemutató rendezvényre kaptam meghívást. Nagyon szívesen vállaltam a megnyitót és az ezt követő fellépést is. Volt ott mindenből egy kevés. Hellyel-közzel igyekezett mindenki olyan előadásbeli színvonalat megütni, amivel nem hoz szégyent sem önmagára, sem pedig hagyományainkra. Az iskola kórusának fellépését külön figyelemmel és kíváncsisággal vártam. Öröm volt látni, hogy ott tolong az a sok gyerek a színpad mellett, és izgatottan várja a fellépést. Bevonultak a gyerekek, és elkezdődött a műsor. Furcsa dologra lettem figyelmes. A várt népi hangszerek hangja helyett egészen más hang ütötte meg a fülem. A közismert népdalt jelen esetben zongora kísérte. Ez lenne az a pont, amikor fel kéne háborodni, és gyorsan szót kéne ejteni pár dologról. De most eltekintek tőle, és nemcsak azért, mert ezzel a témával már eddig is sokat foglalkoztam, hanem azért is, mert figyelve az éneket és látván a gyerekek örömét, kicsit átértékeltem magamban a látottakat és hallottakat.
Rögtön meg kell jegyeznem, hogy esetünkben nem egy veretes népdalfeldolgozást adott elő a kórus. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy a tanárnő vette a közismert népdalt, és megtanította gyerekekkel, akik jókedvűen és szívesen énekelték. Mielőtt felháborodnánk, és feltennénk a kérdéseinket, döntsük el, hogy a tanárnő vajon téves úton jár, vagy sem. Azt azért ne felejtsük, hogy a zeneakadémiai diploma senkit sem készít fel a néphagyományok továbbadására. Nem tanítja meg növendékeit népi hangszereken való játékra és arra sem, hogyan kell egy népdalt elénekelni. Persze, ezzel nem szeretném felmenteni a pedagógusokat, csupán felhívnám a figyelmet erre az oktatásbeli hiányosságra. Próbáljunk valamilyen áthidaló megoldást találni a felvetett gondra. A véleményem az, hogy ez a fajta hozzáállás is jobb annál, mint hogy egyáltalán ne foglalkozzanak a népdalokkal. Biztosan kapok hideget, meleget egyik tábortól és a másiktól is. Egyik oldal majd védekezik, míg a másik oldal kétségbe vonja a véleményemet. Gondoljunk bele, mi van, ha nem egy népdalt adnak elő, hanem valamilyen „menő slágert”, azt is előregyártott zenei alapokra énekelve? Persze hogy inkább választanánk az előbbi megoldást! Azt hiszem, ebben mindenkivel kiegyezhetek.
A folytatásban persze azzal kéne foglalkoznom, hogy milyen megoldásokkal és döntésekkel lehetne ezen változtatni. Ezt már többször és több oldaláról körüljártam, ezért most megelégszem azzal, hogy csak felhívom a figyelmet az ehhez hasonló esetekre.
Még egy mese jutott eszembe. Lehetne akár tanmese is. Mindenki vonja le magának azt a bizonyos tanulságot.
Hol nem volt, volt egyszer, jobbra az Óperenciás-tenger, balra, tudjátok, az Üveghegy. Ahol kékeszöld minden vörösbegy, és kidőlt-bedőlt a kemence, ez akár igaz is lehetne.
Történt ugyanis a közelmúltban, nem is olyan messze, túl a lassú folyón, hogy az egyik iskolában zenetanárt kerestek. Van ott egy gondoskodó igazgató, akinek fontos a gyerekek okítása, és aki értük akár tűzbe is megy. Nem mellesleg igen tájékozott oktatásunk gondjait illetően. Azt eszelte hát ki ez a gondoskodó jóember, hogy ha mindenre nem is tud, de a zeneoktatásra megpróbál megoldást találni. Megkereste hát egyik kiváló népzenészünket, és felkérte, hogy ugyan dolgozzon már az ő iskolájában, és avassa be a gyerekeket a népdalok csodálatos világába. Népzenészünk elsőre nem is tudta mire vélje a dolgot. Szabadkozott is, hogy hát ő ismeri a népdalok és a népi hangszerek titkát, de sajnos olyan diplomával nem rendelkezik, amivel elszegődhetne abba az iskolába. A tapasztalt igazgató, mivel tájékozott volt, felkészült erre a válaszra is. Elmondta népzenészünknek, hogy ő bizony ezt tudja, de a gyerekek érdekeit szem előtt tartva mégis úgy gondolja, ez lesz a legjobb megoldás. S mivel megtehette, azon nyomban felfogadta népzenészünket, hogy onnantól kezdve legyen az ő iskolájának zenetanára. Már csak le kéne zárni ezt a mesét. Mondjuk így: azóta mindenki örömmel megy zeneórára, és messze földre hallatszik az iskolából a vidám ének és zeneszó.
Szomorúan ugyan, de javítanom kell a lezáráson. Talán így már közelebb állunk a valósághoz: azóta mindenki örömmel megy zeneórára, mert ott mindig szól a zene, és vidáman énekelnek a gyerekek. Erről az iskoláról azonban senki sem hallott. Az is lehet, hogy csak a mesében létezik.
