Elég hosszúra nyúlik ez a téli szünet. Aztán meg annak a lehetősége is ott lóg a levegőben, hogy a második félévet majd távoktatásban kezdik az általános iskolás gyerekek is. A fiam nyolcadikos. Nem mondhatnám, hogy a legkönnyebben kezelhető korban van. De hát ezt mindannyian tudjuk, akik hasonló cipőben járunk. Próbáljuk rávenni a gyereket, hogy mozduljon már ki. Nem lehet egész nap a gép előtt ülnie. Tél van, és hideg, de attól még elmehetnének a haverokkal mondjuk a cukrászdába. Mondanom sem kell, hogy igen kevés sikerrel jár minden ilyen próbálkozásunk. Minden gyerek otthon ül, fején a fülhallgató, és beszélget a többiekkel. Rövid távon nem is lenne ez gond. De ha ezt végleges állapotnak hisszük és elfogadjuk, akkor már igen. Mindeközben a gyerekeink egymással beszélgetnek, és azt képzelik, hogy együtt vannak. Talán még elhiszik, hogy egyfajta közösségi szellem is eluralkodik ezekben a csoportokban. Holott tudjuk, ez nem fedi a valóságot. Minél több időt töltenek a világhálón, annál inkább eltávolodnak egymástól. Ennek hosszú távú következményeiről már sokan írtak.
Ebben a mindannyiunk számára zavaros korban, úgy hiszem, elsősorban a család jelenléte lehet a legbiztosabb pont, hogy valamilyen módon minél kevesebb sérüléssel vészeljük át ezeket az időket. A gyermek életében döntő szerepe van annak, hogy mit hoz otthonról, mit kap a családtól. Itt mutatnak neki irányt, itt kap útmutatást a felnövő gyermek, miközben megtalálja helyét a közösségen belül. Ha mindebben nem segítünk nekik, akkor végzetes hibát követünk el. Igen, nem könnyű ez a feladat. Minden családnak megvan a saját gondja, bajai. Ahol valamilyen oknál fogva nem tud egységesen fellépni a család ebben a folyamatban, ott igen kevés erő jut a családi és még inkább a közösségi hagyományok átadására. S ha ezek a hagyományok eltűnnek, már nem lesz mit továbbvinni a felnövő korosztályoknak. Sokan legyintenek erre, akik a globalizáció által szentesített és hirdetett tolerancia nevében tűzzel-vassal próbálják világunkat megszabadítani minden hagyományos értékétől. Anélkül, hogy most akár egy kicsit is beleásnánk magunkat ebbe a folyamatba, gondoljuk csak át még egyszer. Ki a toleráns kivel szemben, és ki nem? Miért is kéne lemondanom saját, évezredeken átívelő hagyományomról? De még akár arról a pár korosztályt átívelő családi hagyományomról is, hogy pl. karácsonykor mákos gubát készítsek. Egy légből kapott intoleráns világnézet miatt! A természettől elszakított, sokszínű kultúrától megszabadított, szürkére meszelt világ tele lesz világpolgárokkal, akik azt gondolják, hogy mindenütt otthon lehetnek. Valami itt nagyon elromlott.
Meg vagyok győződve róla, hogy a hagyomány és a kor világa megférnek egymás mellett. Csak meg kell találni a kellő formát mindkettőnek. Ehhez elkerülhetetlenül meg kell erősítenünk olyan alapértékeket, mint például a család és a közösség, amelyben a családok élnek. Meg kell értenünk, hogy egy beteg, szétesett közösségben az egyénnek is igen kis esélye van a gyógyulásra. Érzelmi világunk sérül leggyakrabban ebben a gátlástalan rohanásban. A test-lélek-szellem egyensúlyvesztése pedig végzetes lehet. Emberként lelkünk társas lényként van kódolva. Így szükséges számára a hovatartozás élménye. A zene bűvkörében egy éneklő kórus, szárnyait bontogató táncház vagy éppen népi zenekaraink lehetnek azok a biztos pontok, ahol minden érdeklődő gyermek megtalálja magának azt a közösséget, amelyik befogadja őt. Ahol mindenki újra megélheti magában a fent említett hármas egységet. Ezek olyan szigetek lehetnek, ahol a közösségi szellem építése közben tudást is kapnak, amely felkészíti és megvédi majd őket az előttük álló úton. Erről is ejtettünk már szót, így ez alkalommal nem térnénk ki mindarra az összetett tudásanyagra, amit elődeink ránk hagyományoztak. Ezúttal csak két dologra hívnám fel a figyelmet. Az egyik szorosan kötődik magához a gyermekneveléshez. Igyekezzünk úgy átadni a tudást, hogy ezt a folyamatot minden gyermek élményként élje meg! Másodszor pedig, próbáljuk meg a mai kor szelleméhez alakítani mindazt a hagyományt és tudást, amit tovább szeretnénk adni!
Ha már létrejöttek ezek a kis közösségek, akkor nagy eséllyel ismét megleljük azt az eltűnőben lévő emberi tulajdonságot, ami a kötődések alapja. A hűségre gondolok. Valahol azt olvastam, hogy ez már az emberiség hajnalától kezdve bennünk élt. Hűség a családhoz, a közösséghez, a nemzethez… (…a természethez, Istenhez.) Minden eddigi civilizáció ezen alapult. Kivéve a minden értéket elsöpörni szándékozó globalizációt. Vajon fel tudjuk mérni, hogy ez hová vezet?
Zenei idézet helyett álljon itt ez a látszólag egyszerű mondat. Mindenki olvassa el figyelmesen. Próbáljuk megérteni a sorok mögötti üzenetet!
„Ne az ősöket kövesd, hanem amit az ősök követtek.” (Kassai Lajos)
