Egykor (a szocialista érában) tucatjával jelentek meg szakavatott nyelvészek tollából nyelvművelő írások az „államnyelvnek” anyanyelvünkre gyakorolt rontó hatásairól. Igaz, akkoriban a sajtó a mostaninál sokkal nagyobb teret szentelt a nyelvművelésnek. Belenyugodtunk a megváltoztathatatlanba? Ezek a cikkek egyrészről a könnyebben kiküszöbölhető idegen (szerb) szavak átvételéről szóltak, másrészről azokról a veszélyesebb hatásokról, amelyek a nyelvi rendszert befolyásolják.
Nehezen állapítható meg, hogy milyen eredménnyel jártak – mert bizonyosan hoztak eredményt – a nyelvművelő írások, ugyanakkor ma sem mentes a vajdasági magyar nyelv a környezet nyelvének a kedvezőtlen befolyásától. Ugyanez persze elmondható más kisebbségi magyar közösségekről is, csak ott éppen szlovák, a román stb. van hatással az anyanyelvünkre.
Gyakran előfordul (szakkifejezésekre, hivatali nyelvre stb. vonatkozóan), hogy a beszélő a magyar kifejezés ismeretének hiányában használja a szerb elnevezéseket. Még színtiszta magyar környezetben is. Ilyen esetekben a „szótározás” bizonyosan előbbre vitte nyelvhasználatunkat. Az utóbbi évtizedekben a szorosabb kapcsolatok az anyaországgal, a szinte korlátlan kommunikációs lehetőségek, a magyarországi munkavállalások bizonyosan kedvező hatással voltak és vannak a környezetnyelvből átvett vadhajtások lenyesegetésére; mérséklik a terjedésüket. (Szándékosan nem írtam idegen nyelvi sallangokat, mert az angol viszont, ha kell, ha nem, burjánzik.)
Hosszú évek óta egyre inkább liberalizálódik a nyelvszemlélet, mondhatjuk, hogy engedékenyebb, kevésbé szigorú vagy kizárólagos, ennek ellenére az egyik blogger (nem biztos, hogy nyelvész) azt írta a Vajdaságban használt magyar nyelv kapcsán, hogy a szerbből átvett „szavaknak és szófordulatoknak rendkívül nagy a nyelvrontó hatásuk, ezért semmiképpen nem érdemes rájuk úgy tekinteni, mint valami kincsre. Ezeket a kölcsönzött szavakat és szószerkezeteket ezért érdemes szerintem kellő távolságtartással kezelni”. Maradéktalanul egyetérthetünk vele, nyilván arra utalt, hogy ezeket az idegen nyelvi hatásokat nem szabad összetéveszteni a nyelvjárással, ezért értéknek, avagy „kincsnek” tekinteni.
A hosszas – talán mégsem fölösleges – bevezetőre az inspirált, hogy a közelmúltban ismét hallottam ismerőstől a bovden kifejezést (megvallom, első alkalommal is csak néhány évvel ezelőtt), Magyarországon ugyanis ezzel a névvel illetik a tokos huzalt. (Olyan huzal, amely erő, illetve mechanikus energia átvitelére képes oly módon, hogy egy többnyire rozsdamentes acél belső huzal elmozdul egy többrétegű külső tokban. A tok rendszerint kívülről és belülről is műanyaggal bevont acélspirál.) Ha olvasóim így sem értenék, elmondom, hogy a „rendes neve”: szajla (sajla). Nem állítom, hogy a bovden tetszetősebb vagy magyarosabb, mint a szajla, de hát az anyaországban ez az elnevezés a használatos. Az ilyen huzalt Ernest Monnington Bowden találta föl, innen ered a neve. Gyanítható, hogy itthon továbbra is fékszajlát, gázszajlát, kuplungszajlát stb. fogunk vásárolni, de Magyarországon tanácstalanul áll előttünk a kereskedő, ha ilyen néven kérjük a boltban az árut, bár több helyen már „megtanulták” a vajdasági magyaroktól a szajla kifejezést, amely egyébként nagy kezdőbetűs formában községnévként létezik.
Ha kicsit részletesebben is szemügyre vesszük a gépjárművekkel kapcsolatos alkatrészeket, talán némi meglepetéssel állapítjuk meg, hogy bizony van bőven közöttük olyan, amelyeket javarészt szerb forrásból eredő névvel illetünk, még ha helyenként a szerb nyelvbe is máshonnan kerültek. Néha ismerjük, máskor nem a magyar elnevezést. Lássunk néhányat!
Az allasszer magyarul (elektronikus) önindító, az amörtizőr helyesen lengéscsillapító, a hauba motorházat jelent, a zsmigavac pedig köztudottan irányjelző (žmigati = pislogni). A felni helyett keréktárcsát illene mondanunk, a ratkapni helyett pedig dísztárcsát. A szerb spona szó kapcsot, kötést, összekötő elemet jelent, mi leggyakrabban a gömbcsuklóra alkalmazzuk. A prikolica jelentése közismert, de a pótkocsi mellett már használatos az utánfutó kifejezés is. Az előbbi rendszerint teherautók vagy traktorok által vontatott szállítóeszközök elnevezése, amióta azonban elterjedtek a személygépkocsik után kapcsolt pótkocsik is, ezekre meghonosodott az utánfutó elnevezés.
Ezeket a járműveket atesztálni kell, azaz csak abban az esetben vehetnek részt a forgalomban, ha – a szerb–magyar szótár szerint – tanúsítvánnyal, bizonyítvánnyal, gyártóművi bizonylattal, műbizonylattal rendelkeznek. Megjegyezhetjük, hogy az atesztál kifejezést a romániai magyarok is használják. A Nyugati Jelenben azt olvashatjuk, hogy a rendőr-felügyelőség atesztáló vizsgát tart magándetektíveknek, a Hargita Népe pedig fakitermelők atesztálásáról ír.
A pótkocsik, illetve teherautók, ugye, lehetnek kipperesek. A kiper billenős teherautót, önkiürítő járművet jelent. A retrovizor kifejezést (visszapillantó tükör) viszont ritkábban használják a magyar beszédben.
Persze egyéb műszaki területen is riasztó mennyiségben kísértenek bennünket, illetve nyelvünket a hasonló, idegenből átvett kifejezések.
