Népi kultúra kontra korszerű formák. Hagyományápolás kontra modern művészet. Vajon kibékíthetetlen ellentét feszül az említett fogalmak között? Esetleg egyik megnyilvánulási forma végérvényesen kizárja a másikat? Azt kell mondanunk, hogy igen, de csak abban az esetben, ha a két irány gyökeresen szembenáll egymással. A jelenlegi civilizáció által fémjelzett, rohamosan terjedő új és korszerű formák törvényszerűen kizárják a régit. Úgy teszik mindezt pozitív értékjelzővé, hogy közben a másik oldalt, a hagyományost, következetesen korszerűtlennek, elmaradottnak és egyszersmind primitívnek bélyegezik meg. Valóban azt kell modanunk, hogy a hagyomány – régi ruhájában (Bartók, Kodály) – nem lehet korszerű. Egyetemes értékeiben, mint megőrzött örök érték – igen – örökként időtlen, és ezért korszerű –, de régi formájában már nem a mai életet tükrözi. De azzal, hogy átmentjük a huszonegyedik század modern keretébe, mi magunk tehetjük minden elemében korszerűvé. Sajnos ez a folyamat igen nagy veszteségekkel és veszélyekkel jár. El kell fogadnuk, hogy közben forma és tartalom megkérdőjelezhetetlen egysége egyre távolabb került egymástól. Attól a tartalomtól fosztjuk meg, persze akaratlanul, ami valójában eltéphetetlen szálakkal kéne, hogy kapcsolódjon a formához, ezzel is továbbéltetve magát a néphagyományt, a népi műveltséget. Az egykor szerves egységet alkotó hagyomány olyan átváltozáson megy keresztül, ami a feldolgozás esetében nagyobbrészt csak a szellemi átmentést teszi lehetővé a számunkra. Itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amikor minden hagyományőrzéssel foglalkozó művésznek, alkotónak fel kell tennie a kérdést: hogyan tovább, és van-e értelme hagyományőrzéssel foglalkozni?
Az idén ötven éve, hogy útjára indult a Táncházmozgalom. Teszi ezt ma is olyan elánnal, amilyennel annak idején útjára indult. Sokan és sokféleképpen emlékeznek meg erről. A mozgalom pár olyan hozadékára hívnám fel a figyelmet ezúttal, ami véleményem szerint fontos esemény volt ezen az öt évtizedes úton. Egyik ilyen, hogy 2011-ben az UNESCO testülete felvette a Tácházmozgalmat a „Legjobb megőrzési gyakorlatok regiszterébe”, mint a szellemi kulturális örökség átadásának magyar modelljét. A másik, számomra fontosabb érdeme a mozgalomnak, hogy a nagy elődök után volt bátorsága magát a népi hagyományt és előadásmódot újra lehozni a színpadról. Le a betonra, a parkettás művelődési házak termeibe, vissza a földre. Oda, ahonnan elindult. Ahol már nem partra vetett halként verdes. Oda, ahol újra az áldott termőföldbe kapaszkodhat gyökerével, hogy új hajtásokat növeszthessen.
Meggyőződésem, hogy van értelme a hagyományőrzésnek. Néha talán úgy tűnhet, hogy ez szélmaloharc. De a következő pillanatban, amikor csillogó szemű gyerekcsapat táncol és énekel önfeledten, azt kell mondanom, hogy igenis megéri. Van értelme feltenni egy életet rá. Mert ez maga az igaz és megkérdőjelezhetetlen út, amit elődeink a feledésbe veszett múltban kezdtek kitaposni számunkra. Ne felejtsük egy pillanatra sem: aki hagyományőrzéssel foglalkozik, nem a múlt miatt teszi, éppenhogy a jövőbe néz! Az eljövendő generációk miatt teszi a dolgát.
Még egy fontos kérdésről kell szót ejtenünk. Arról az irányelvről, ami meg tudja újítani ezt a mozgalmat. Ami új irányokat és lehetőségeket nyithatna meg mindannyiunk számára. Le kell ásnunk a huszonegyedik századba átmentett népi hagyományunk gyökeréhez. Meg kell értenünk, miben is gyökerezik ez a paraszti kultúra. Meg kell találnunk azokat az összefüggéseket, amik egyetlen egésszé fogták mindig is össze ezt a kultúrát. Mi lenne fontosabb annál, minthogy végigjárjuk ezt az utat, így újítva meg ezt a kivételes mozgalmat? S ha majd elértük ezt, akkor mondhatjuk, hogy célba értünk. A cél pedig nem más, minthogy visszaadjuk neki azt, ami mindig is az övé volt: hagyományos mivoltát. Ezáltal pedig méltó helyére helyezhetnénk ezt az ősi tudásanyagot, itt, az új évezred hajnalán. Mert ott a helye a mai korszerű és kortárs művészetek panteonjában. Legfelül!
Már csak azért is kiemelt helyen, mivel évszázadokig olyan megtartó és iránymutató erő volt magyarságunknak, ami hiánycikk a mai értékzavarodott, hamis és hazug világunkban. S ki ne akarna újra visszatalálni arra az útra, ami biztos irányt és célt mutat. Ahelyett, hogy hamis délibábokat kergetnénk, lépjünk arra az ösvényre, ami óv és védelmez bennünket utunk minden pillanatában.
