Az iskolai élet mindennapjai ezernyi szálból tevődnek össze. A megfelelő kommunikáció, a hatékony konfliktuskezelés hozzájárul ahhoz, hogy a pedagógus és a diák egyaránt jól érezze magát az iskolai közegben, a tanuló csakis pozitív iskolai légkörben tud igazán fejlődni, előrelépni, így tud a tanítás eredményessé válni – ez fogalmazódott meg bennem, miközben dr. Grezsa Ferenc pszichiátert, mentálhigiénés szakembert, a budapesti székhelyű Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának tanárát, az egyetem Pszichológiai Továbbképző Központjának intézetvezetőjét hallgattam. Ő tartott a Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális központban általános iskolai és középiskolai tanárok részére pedagógus-továbbképzést. A fejlesztőtréning a Konfliktuskezelés, kommunikáció az oktatásban címet kapta, a részvevők pedig sok-sok hasznosítható ismerettel gazdagodtak.
Miért fontos, hogy egy gyerekkel foglalkozó szakember – például fizika, biológia szakos tanár, középiskolai szaktanár – hatékonyan tudja kezelni a konfliktusokat?
– Utalnék arra, hogy a pedagógia alapfeladata a gyermek, a diák személyiségfejlődésének a támogatása, segítése. Ez nem merül ki a szaktárgyi tudás bővítésében, bár az is fontos része a személyiségfejlődésnek, ha többet tudunk, több ismeretünk van. Az egész gyermeki személyiség érését kell elősegítenie a pedagógusnak, függetlenül attól, hogy milyen szaktantárgyat tanít, és e tekintetben fontos kérdés, hogyan bánjunk a különféle konfliktusainkkal, élethelyzetekkel, kapcsolatainkkal, amelyek nem feltétlenül úgy alakulnak, ahogy szeretnénk. Ezek az élet velejárói, de itt is helyt kell tudni állni, és valamilyen megoldást találni. Ebben a tanár nagyon sokat tud segíteni a diákjainak. Óhatatlan, hogy a tanár-diák kapcsolatban is fellépnek ilyen döccenők, és nem mindegy, hogy a tanár hogyan reagál.
Mire összpontosítson a tanító, tanár, ha konfliktushelyzettel találkozik az osztályközösségben vagy két diákcsoport között?
– A konfliktusok színterének nagyon sokféle ága-boga van. Lehet konfliktus a tanár és az egész osztály, a tanár és az osztály egy része között, ugyanakkor a tanár érzékelheti az egyes gyermekek, az osztály részei közötti problémákat is. Az osztálynak, a tanárnak lehet az iskolavezetőséggel, a szülőkkel vagy az iskola társadalmi környezetével is nézeteltérése. Nagyon nehéz általános receptet adni, de kiemelném, hogy a konfliktusszituáció a szereplők közti feszültséget jelenti, és ilyenkor nagyon gyakran reagálunk érzelmi alapon. Ha racionálisan közelítjük meg a konfliktus forrását vagy azt az eseményt, amiből egy konfliktus kirobban, akkor azt látjuk, hogy az egy banális dolog, mondjuk, valaki nem csukta be az ajtót, vagy épp becsukta, egy tárgyat jó helyre rakott le, vagy éppen nem. Tehát banális dolog, de valami oknál fogva nagyon heves érzelmi reakciót vált ki. Az első tanács az volna, hogy észszerűen, racionálisan próbáljunk közelíteni, magát a problémát igyekezzünk meghatározni. Ezt kell észszerűen, tárgyszerűen kezelni, és az érzelmeinket ilyen pillanatokban igyekezzünk kicsit kordában tartani. Az első pillanatban nem könnyű, mert az ember érző lény. Bármilyen helyzetbe is kerülünk, az érzelmeinkkel is reagálunk, de nemcsak érzelmeink vannak, hanem értelmünk is. E kettőnek valamiféle egyensúlya az, ami az érett embert jellemzi. Amikor azt érezzük, az érzelmeink elragadnak bennünket, az indulataink elkezdenek bennünk sűrűsödni, akkor egy-egy ilyen értelmes megfontolás, hogy mi is itt a probléma, kapaszkodó lehet számunkra. A másik dolog: a konfliktushelyzetben, főképp, ha érzelmileg nagyon benne vagyunk, hajlamosak vagyunk a másikat hibáztatni: a másik a hibás, ő változzon meg. Egy emberi kapcsolatban a másikat sohasem tudjuk megváltoztatni – ezt nyugodtan elfogadhatjuk aranyszabályként. Minden változás kulcsa önmagunkban van. Tehát, ne azt nézzük, ne azt reméljük, hogy akkor javul a szituáció, ha a másik elkezd másmilyen lenni, hanem nézzem meg, én mit tudok változtatni, miben tudok változni. És akkor meg tudjuk tapasztalni, hogy a saját változásomon keresztül a kapcsolatban a másik is változhat. Általánosságban e két dolgot emelném ki.
Tanárként hogyan kommunikáljunk a konfliktusról a diákokkal?
– Alapvető, hogy a tanár-diák viszony nem egyenrangú kapcsolat, a tanár tekintélyszereplő, tanulta a hivatását, idősebb, sok szempontból többet tud, jogszabályok hatalmazzák fel a hivatása gyakorlására, tehát nyilvánvaló, a hierarchiában valahol a diák fölött áll. Ám van egy másik dimenziója is az emberi kapcsolatoknak, ezt pedig úgy nevezném: egyenértékűség. Személyként, emberként a diák és a tanár egyenértékű, mint ahogyan minden ember egyenértékű a másikkal. Ha a tanár ezt átlátja – nem arról van szó, hogy a tekintélyszerepét, ezt a fajta rangját sutba dobja, és elkezd úgymond haverkodni, mert ez is lehet visszatetsző –, ha felismeri, hogy egyenértékű ő és a diák, és akkor ebben az egyenértékűségében tudja őt megszólítani. Ebben benne van az is, hogy a tanár-diák konfliktusban nem restelli feltárni a saját érzelmeit, például: „Én most megbántva érzem magam.” Semmiképp sem úgy: „Te most is beletapostál a…”, tehát nem a másik vádolása, minősítése, hanem a saját érzelmeinknek a transzparens, látható kifejezése, amire egészen biztos, hogy a másik is így fog válaszolni, és máris itt van a közös pont. A személyek mint egyenértékű felek közti kapcsolatnak óriási távlatai vannak. Ezt nevezik már évtizedek óta személyközpontú pedagógiának. Ennek az az alapja, hogy a tanár és a diák személyként vannak kapcsolatban, amelyben nem a szerepeltérések, a szerephierarchia dominál, hanem a kölcsönös, együttműködő, egymás iránt nyitott, elfogadó attitűd. A járványhelyzet arra is rávilágított, hogy a diákoknak hiányzik az iskola és a tanár, a pedagógusoknak is hiányoznak a gyerekek. Ha ennek a járványnak van valami értelme, akkor az az, hogy rájövünk, az emberi kapcsolatok olyanok számunkra, mint a levegő.
A diák-diák konfliktusban hogyan tud helyesen eljárni a tanár?
– Azt gondolom, jó, ha a tanár vállalja a felelősségét, és úgy lép közbe, hogy egyaránt felelős minden diákjáért. Ennek nem az a legjobb módja, hogy azonnal ítélkezik, és az egymással konfliktusban álló felek közt úgymond igazságot oszt. Hanem e helyett mondjuk azt: „Üljünk le, higgadjunk le – ami lehet, hogy abban a pillanatban nem lehetséges –, ezt fejezzük be, fújjuk ki magunkat, aludjunk rá egyet.” És akkor kérdezzük meg: „Mi is volt itt a probléma? Neked mi esett rosszul, és neked?” Ugyanis mindenki úgy érzi, ő a sértett fél. Tehát beszéljük meg higgadtan, hogy egyikük és másikuk számára mi volt a sérelmes. Máris elindul a párbeszéd. Ismét az egyenértékűség jelenik meg. Zöld ágra tudnak vergődni, megszületik egy döntés. Vagy: „Úgy tűnik, itt most nem igazán tudunk döntésre jutni, legalább annyit tegyünk meg, hogy pár napig hanyagoljuk egymást.” A dolognak már kihúztuk a méregfogát. Gyakran szokták mondani: diákközpontú iskola. Az iskola középpontjában a tanár áll, ezt kár volna kétségbe vonni. Ez a középponti szerep, ami őt a diákokkal, szülőkkel, az iskolavezetőséggel, a külső környezettel összeköti, a legkomplexebb szerep. Az már más kérdés, hogy ez a középponti szerep hogyan jelenik meg: a rang vagy az egyenértékűség paradigmája mentén. Ha az egyenértékűség paradigmájában jelenik meg, az óriási értéke az iskolának, és a diákok ebben tudnak igazán fejlődni.
A tanulók eredményességére is kihatással van, ha jó a kommunikáció a tanár és a diák között, ha a pedagógus megfelelően kezeli a konfliktusokat?
– Egyértelmű, mert a személyiség énereje szívja be a tudást. A gyerek, aki kedvvel van jelen az iskolában, aki jól érzi ott magát, aki nyíltan van jelen a tanárokkal, az osztálytársaival való kapcsolataiban, az sokkal inkább tud fejlődni. Hiába okos, ha szorong, ha fél, ha nincs elég önbizalma, akkor nem tud fejlődni. Tehát a feladat: támogatni a személyiségüket a fejlődésben, elfogadással, szeretettel, tisztelettel. Ez az alap. A jókedvű, érdeklődő diákba áramlik a tudás, szívja fel az információt. Lehet, hogy egyikük a matematikát, másikuk az irodalmat, a harmadik az informatikát szereti, nyilvánvaló, hogy nem egyformák a gyerekek, de mindenkit valami érdekel, és abban tud előrelépni, fejlődni, ám ennek az az alapja, hogy ezt a megfelelő légkört, a támogatást meg tudja az iskolában tapasztalni, megkapja a tanártól.
Említette a járványt. Nevelési célokra hogyan használható fel egy-egy látott, tapasztalt viselkedésminta, amely egy későbbi nehéz élethelyzetben elő fog jönni a mostani gyerekeknél?
– Szerintem nagyon fontos az életünkben és a következő évtizedek tekintetében is az elmúlt egy év, amely rengeteg tapasztalatot hozott mindenkinek. A nagyszüleink generációja számára az életükben a határkő a háború volt, gyakran hallottuk tőlük a háború előtt, alatt, után meghatározást. Feltételezhetően a mostani fiatal felnőttek, gyerekek számára ez a járvány ilyen mérföldkő: a járvány előtt, alatt és után. Amikor az iskolában ismét személyesen találkoznak a diákok és a tanárok, remélhetőleg nem esnek mindjárt neki a tananyagnak, mintha mi sem történt volna, hanem legalább az osztályfőnökök rászánnak egy-két napot, hogy az osztállyal megbeszéljék azt, érzelmileg ki hogyan élte át az elmúlt időszakot, a terheket, milyen problémamegoldó eszközök voltak, hogy megbirkózzanak a nehézségekkel. Feltehetjük a kérdést: „Mit csináltál, amikor nem mehettél oda, ahova szerettél volna? Hogyan kezelted ezt a helyzetet?” Beszélgetés közben lehet, hogy valamelyik tanuló azt mondja, „én napi 20 órát lógtam a Facebookon”, erre egy másik megjegyzi, „talán az azért kicsit sok”. Már egy kicsit egymást is szabályozzák. Arra viszont, hogy ennek, ami történt velünk, mi lehet az értelme, inkább a felnőttektől várható válasz. Nem önmagukban az események a megterhelőek az ember életében, hanem ahogyan viszonyulok hozzá. Még egy kifejezetten negatív eseményben is lehet egy pont, amiben tudok pozitívan viszonyulni. A legnagyobb tragédia az, ha meghal egy hozzátartozó, ezt olykor mindannyian átéljük, de még olyankor is hányszor elhangzik: legalább nem szenvedett többet. Fellelünk ebben a drámában egy reménysugarat, hogy nekünk nagyon fáj a veszteség, de ő már nem szenved, jó helyen van. Azon, hogy mi az értelme egy ilyen járványhelyzetnek, most nagyon sokan gondolkodnak. A hívő ember azt mondja: Isten ezzel valamit üzen nekünk, vagy más módon: ez egy nagy figyelmeztetés, hogy valamin jó volna változtatni. Ha belegondolunk, hogy majd nyolcmilliárd ember él a Földön, s micsoda teljesítményeket hoz létre, most is a Marson a szondák gyűjtik a talajmintát, és mindjárt fotókat is küldenek – és akkor jön egy pici láthatatlan valami, ez a vírus, s nyolcmilliárd embert „lefektet”. Sokan gondolkodnak azon, hogy az élet értelmének a hangsúlyai talán nem is biztos, hogy ott vannak, ahol azt eddig gondoltuk, hanem esetleg máshol. Érdemesebb lenne kicsit befelé élni, értve ezen a család közegét, egyéb közegeket vagy a nemzeti közösséget. Nagyon sokféle dimenziója van. És akkor azt mondjuk, hogy itt volt ez a sok áldozat, szenvedés, veszteség, mégis van valami, ami reményt ad a jövőre.
Az ilyen nagy kataklizmák után van valamiféle megújulás. A válsághelyzet nemcsak a veszteség lehetőségét hordozza magában, hanem a megújulás lehetőségét is, még a legborzalmasabb háborúk után is a társadalmak tudnak új lapot nyitni, és előrelépni. Viktor Frankl holokauszttúlélő, pszichiáter elkezdett azon gondolkodni, mi ad esélyt a túlélésre, és kidolgozta az értelemkeresés modelljét, erre egy terápiás iskolát alapozott. Nagyon fontos megfogalmaznia az egyénnek, hogy a nehéz dolgok, történetek milyen értelmet hordoznak a számára, ami az ő továbblépését, fejlődését hordozhatja. Nagyon fontos, hogy tudjunk építkezni a nehézségekből.
Ez akár egy osztályfőnöki óra témája is lehet a járvány után.
– Különösen a serdülőkorban levő diákok esetében. Ha egy serdülő az osztályfőnöktől azt a kérdést kapja: „Elgondolkodtál már azon, mi az élet értelme?”, az felvillanyozza, nagyon mélyen megérinti, hiszen ő ezt keresi. Nagyon remélem, az itteni kollégák is elég izgalmasnak találják ezeket a kérdéseket, hogy feltegyék.
Mentálhigiénés továbbképzéseket, tanfolyamokat tart. Miért fontosak ezek az ismeretek a pedagógusok számára?
– A tanárképző szakokon jó szakembereket képeznek, jó szakmai ismereteket adnak. De ne feledjük, a tanári pálya hivatás. Egy olyan társadalmi közegben, ahol az értékek folyamatos materializálódását vesszük észre, tehát egyre anyagiasabb irányba tolódik az értékrendszer, ahol az értékrendszer egyre inkább individualizálódik, az én szerepe dominál a mi helyett, ott különösen fontos, hogy a szakmán túl a hivatás eszközeit, értékeit is megtapasztalják a tanárok. Egyébként nemcsak a tanároknak van szükségük a mentálhigiénés szemléletmódra, hanem az egészségügy, a szociális terület dolgozóinak is. Ez valamit pótol abból, amit az alapképzés időbeli, szemléletbeli, megszokásbeli okokból esetleg nem tud nyújtani. Diplomás emberek jönnek a kétéves továbbképzésünkre, akik szakterületükön nagyon nagy tudással, tapasztalattal rendelkeznek, és visszajelzéseik szerint felismerésként hat rájuk az a légkör, azok az ismeretek, amelyeket a mi képzésünkön megkapnak. E program már Budapesten, Magyarországon kívül Erdélyben, Kárpátalján és itt, Szabadkán is működik.
Tudják hasznosítani a képzésen szerzett ismereteket?
– Csütörtökön-pénteken vannak az órák, s a visszajelzések szerint az ott tanultak hétfőn már az osztályteremben is élővé válnak. Maga az oktatás nem egyirányú folyamat, hanem műhelymunka, ahol mindenki tanít mindenkit, a diák is a tanárt, közösen hozunk létre valamit. Egy belső átélt tudásról és készségről van szó, ami azonnal hasznosul. Már 1500 hallgatónk végzett a Kárpát-medencében. Épp tegnap az egyik budapesti évfolyamnak tartottam online órát, s az első kérdés az volt: hogy vagytok? Kilencven percig beszélgettünk erről, mert amíg ez a helyzet nincs feldolgozva, addig nem tudunk továbblépni. Fontos ez az általános iskolában és a középiskolában is, hogy a távoktatás után, amikor ismét az osztályteremben találkoznak, elhangozzék a „hogy vagytok?”, és utána a másodfokú egyenlet megoldóképlete is szóba kerülhet. Amíg nincs meg ez a lelkiség, addig nem fog termékeny talajra hullani az ismeret sem.
