Az anyanyelvápolás és a magyarnyelv-tanítás, a nyelvművelés és a nemzeti identitás megőrzése Szabó Szabados Ilona nyugalmazott magyartanárnak mindig ugyanazt a fogalmat és feladatot jelentette, jelenti több évtizedes pedagógusi pályája, valamint szerteágazó művelődési és közéleti tevékenysége során. A nyolcvannégy éves pedagógus ötven éven keresztül tevékeny részese volt a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napoknak. Magyartanárként anyanyelvápoló szakkört vezetett, versenyeken indult diákjaival itthon és az anyaországban, iskolaújságot szerkesztett és rádióműsort készített a diákjaival. Majd volt könyvtárigazgató, valamint több művelődési és közéleti szervezetnek alapítója vagy tagja, köztük a Magyarok Világszövetségének is.
Szabó Szabados Ilona (Fotó: Csincsik Zsolt)
A Szarvas-napok 50. évfordulója kapcsán a nyelvművelő rendezvénysorozatról, az anyanyelv ápolásáról és tanításáról, valamint közéleti szerepvállalásáról kérdeztük.
Mit jelent önnek az anyanyelv?
– „Mint jelképes hatalom, a magyar szó nekünk a legnagyobb ereklye. Kegyelet, hűség és becsület illeti őt!” Ez az idézet Tamási Áron A magyar szó becsülete című művéből való. Csak a kisebbségi sorban élő ember érti és éli át igazán Tamási Áron erdélyi magyar író számunkra is megfogalmazott bölcs gondolatát. Igen, jelképes hatalom számunkra anyanyelvünk, önazonosságunk, önbecsülésünk, nemzeti hovatartozásunk kifejezője, ugyanakkor ereklye is a magyar szó, legbensőnk része, féltve őrzött kincsünk, amelyet tisztelettel, kegyelettel használunk. A hűséget jelenti egy nyelvi közösséghez, a szülőföldhöz, egy európai szintű kultúrához, amely erőt sugároz, kitartást kölcsönöz, s valóban ezért „becsület illeti őt”. Ezeket a gondolatokat 2000-ben fogalmaztam meg a Magyar Művelődési Társaság és a Magyar Művelődési Intézet Mit tudunk magunkról címen meghirdetett millenniumi pályázatán I. díjat nyert munkámban. Azóta is vallom az ott leírtakat, úgy gondolom, méltó indítása lesz visszaemlékezésemnek, amelyet a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok 50. évfordulójára tervezett kiadványban jelentettünk meg. Ezt viszont csak jövőre tudjuk kiadni a járványhelyzet miatt. A rendezvény ötven éve alatt rengeteg felejthetetlen eseménynek voltunk részesei, amelyeket megőriztek számunkra a megsárgult fényképek, jegyzetek, papírlapok, a nyelvművelő napok éves kiadványai. Az öt évtized távlatából inkább az eseményekhez fűződő érzelmeket emelném ki, amelyek azóta is erőt adnak a mindennapokban, és tartalmat az élethez.
Ön mikor és miért kapcsolódott be a rendezvénysorozat szervezésébe és lebonyolításába?
– Gere Vince plébános úr 1968-ban hívta fel a figyelmet, hogy 1832-ben Adán született Szarvas Gábor nyelvész, és kevés olyan község van a Tisza mentén, ahol ilyen jeles egyéniség emlékét ápolhatjuk. Ezt Urbán János adai író megfogalmazta egy kezdeményezésben. Ekkor már én ott voltam a szerveződő rendezvénysorozatnál. Tóth István, az akkori könyvtárigazgató hívott, hogy magyartanárként kapcsolódjak be, és kezdjük el a munkát. Majd Urbán János átiratot írt az adai képviselő-testülethez, amelytől a hozzájárulást és a jó szándékot kérte, hogy elindítsuk a Szarvas-napokat. Így kezdődött, ez volt az indulás.
Hogyan emlékszik vissza az első Szarvas-napokra?
– Az első rendezvényt 1970-ben október 9-én tartottuk Adán Szarvas Gábor halálának 75. évfordulója alkalmából. Az emlékeimben élményekben gazdag rendezvény él, az emberek megtöltötték a színháztermet. A város zászlódíszbe öltözött, igazi ünnepként telt. Ez volt az anyanyelvünk első ünnepe. Utána hosszú ideig így folytatódott tovább a rendezvénysorozat. Kezdetben tudományos tanácskozásokat szerveztünk, és nyelvi játékokat, vetélkedőket a hetedik osztályos diákoknak. A rendezvény aztán kibővült a középiskolások beszédversenyével és a negyedik osztályosok játékos nyelvi vetélkedőjével, valamint továbbra is folytatódott a tudományos tanácskozás. Majd kiegészült a kiállításokkal, valamint nagyon sok kísérőrendezvényben volt részünk. Köztük író-olvasó találkozókon vehettünk részt. Csoóri Sándort és még sok más neves személyt láttunk vendégül, de nem akarom a neveket sorolni, mert se vége, se hossza nem lenne a felsorolásnak. Kezdetben a rendezvény egy-két napos volt, majd háromnapossá bővült. Így jutottunk el a 80-as évekig, akkor viszont nyelvművelésünk megrekedt. A nyelvművelő napok szervezőit kihallgatták és üldözték. Sovinizmussal vádoltak bennünket, és a rendezvényre furcsa kellemetlenségeket fogtak rá. Én ezt úgy láttam akkoriban, hogy nekem annál nagyobb bűnöm ne legyen az életben, mint hogy az anyanyelvemet ápolom. Adáról akkor elkerült a nyelvművelő napok szervezése. Különböző helyeken diákvetélkedőt szerveztek, a koszorúzási ünnepség maradt Adán. Ennek ellenére folyamatosan részt vettem a szervezői munkában. Végül a 80-as évek végén megalakítottuk a Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesületet, és aztán visszakerült Adára a rendezvény, amelyet azóta évente szervezünk meg, mert előtte kétévenként tartottuk meg. Egyébként nem volt nehéz visszahozni Adára a nyelvművelő napokat, mert mindnyájan akartuk, illetve négy-öt év alatt lecsengett az ügy, és egy kicsit lecsillapodtak a kedélyek.
A nyelvművelő egyesületet miért alakították meg?
– A szervezés állandósítása céljából, illetve azért, hogy biztosítsuk a folytonosságot, hogy legyen egy olyan szervezet, amely ápolja, szervezi és rendezi, valamint szívügyének tartja Szarvas Gábor szellemének ápolását és az egész munkát, ami ehhez kapcsolódik.
A nyelvművelő egyesület tagjaként megkoszorúzza Szarvas Gábor mellszobrát (Fotó: Csincsik Zsolt)
Mi mindennel járt a szervezői tevékenység?
– Nagyon sok munkával és kitartással, mert elsősorban anyagi alapot kellett valamilyen módon biztosítani. Amióta vannak pályázatok, ez bizonyos szempontból megoldódott. Az adai önkormányzatunkat dicséret illeti, mert az elmúlt évtizedekben mindig segített és anyagilag támogatott bennünket. A rendezvény szervezőbizottsága nyolc tagból áll. Összejövünk, és megtárgyaljuk, hogy melyek a céljaink, mi lesz a következő lépés, hogyan szervezzük meg. Ez csapatmunka. A 80-as évek végétől így zajlik a Szarvas-napok szervezése.
Mi a jelentősége a most megnyílt Szarvas Gábor-emlékszobának?
– Nagyon örülök annak, hogy az idén létrehozták, mivel Szarvas Gábor hagyatékát megkaptuk, de hosszú időn keresztül nem nyílt lehetőség kiállítani. A fiatal könyvtáros kolléganők viszont megcsinálták. Nagyon boldog voltam, hogy erre Adán sor került. Végre méltó helyre került Adán a nyelvész hagyatéka, a könyvek és a Magyar Nyelvőr kiadványai.
Miért tartja fontosnak a nyelvművelő napokat, miben látja a jelentőségét?
– A rendezvénysorozat anyanyelvünk ápolását és szeretetét szolgálja, a nemzeti hovatartozásunk megőrzésének fontos része. Én mindig az anyanyelvet tartottam a kiinduló helyzetnek, azt kell ápolnunk és szeretnünk. Ez erőt ad, hogy az életünk tartalmasabb legyen, én ezt mindig így éltem meg. Számomra erőt adott az iskolai munkához, a tanításhoz, megtöltötte a mindennapokat tartalommal. Ezt a szellemiséget, amennyire csak tőlem tellett, igyekeztem átadni a diákjaimnak.
Befolyásolta-e a Szarvas-napok a tanári munkáját?
– A Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok hangulata és szellemisége teljesen áthatotta a tanári munkámat is, mert az iskolai tevékenységen kívül nagyon sok vetélkedőn vettünk részt a diákokkal. A szolnoki Verseghy Ferenc nyelvművelő versenyen éveken keresztül ott voltunk, valamint a celldömölki Kresznerics Ferenc országos anyanyelvi versenyre is vittem a tanulókat. Ezekre a vetélkedőkre mindig kitartóan készültünk a gyerekekkel, akikkel aztán szép eredményeket értünk el. Ezek az alkalmak tartalmas, örömteli ott-tartózkodásokat jelentettek. A Jó Pajtás-vetélkedőn indultunk, nyelvművelő sorozatot készítettünk az Újvidéki Rádiónak. Mindig akadtak önképzőkörös diákjaim, akikkel összeraktuk a műsort, amit ők szívesen csináltak. Nagyon sok és szép tartalmas órában volt részünk, nekem is, és a diákoknak is. Érdekes témákat dolgoztunk fel: a nyelvrokonság, a nyelvművelés, a diáknyelv. Közben tanítottam őket szépen olvasni, hogy ne hadarjanak és megfelelően artikuláljanak. Az anyanyelvápolás és a nyelvművelés számomra ugyanaz, ezt különválasztani nem lehet.
Nyugalmazott tanárként napjainkban hogyan látja a nyelvművelés és az anyanyelvápolás helyzetét?
– Az iskolában sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítani az anyanyelvápolásra és a nyelvművelésre. Az anyanyelvápolás nem olyan szinten van, mint amit én az elmúlt ötven év alatt megéltem. Újfajta szemléletre lenne szükség a fiatalok részéről. Nem tudom meghatározni, hogy mit csináljanak, de úgy érzem, hogy újítani és változtatni kellene, hogy szellemileg emeljük az egész munkát az anyanyelvápolás, a nyelvművelés és a Szarvas-napok esetében is. A felgyorsult és a számítástechnikai eszközök által uralt világban hanyatló a helyzet. Viszont talán éppen ezt kellene felhasználni és alkalmazni, mert különben beszűkül a dolog. Új módszerek és formák kellenének ahhoz, hogy folytatódjon, amit elkezdtünk. Én lezártam az elmúlt ötven évet, ami a nyelvművelő napokat illeti, és szeretném átadni a helyemet a fiataloknak, hogy próbálják más szempontok szerint tovább szervezni a nyelvművelés és az anyanyelvápolás ügyét.
Végzettsége szerint magyar–német szakos tanár. Hol tanított, és pedagógusként mit tekintett fő feladatának?
– Némettanárként kezdtem a tanári pályámat. A baraparti iskolában öt évig tanítottam németet, majd a középiskolában négy évig magyar nyelvet az ipari tanulóknak. Aztán visszatértem az általános iskolába, mert ragaszkodtam a pubertáskorú gyerekekhez, nem tudom, miért, szerettem őket. Munkált bennük a változás, az akaratosság, kiforratlan egyéniségek voltak, és segíteni kellett őket. Nagyon szeretem a gyerekeket, és vonzott a fiatalok nevelése. A fiatalok látták maguk előtt a távlatot, ami engem arra sarkallt, hogy segítsem őket a jövőkép kialakításában. Az ő értékrendjüknek és gondolkodásmódjuknak a formálását tekintettem fő feladatomnak. A régi diákjaimmal ma is tartom a kapcsolatot, az utcán mindig megállunk beszélgetni, néha meg is látogatnak.
Négy évig könyvtárigazgatóként is tevékenykedett. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?
– Harminchat évig tanítottam az iskolában, közben kilenc generációt vezettem ki, mivel mindig osztályfőnök is voltam. Úgy éreztem, hogy változtatásra van szükségem. Akkor alkalom nyílt a könyvtárigazgatói posztra, ami új kihívásokat és lehetőségeket jelentett számomra. Nem bántam meg, mert soha nem mozogtam otthonosan az adminisztratív dolgokban, de ott megtanultam, hogy mindent dokumentálni kell, mert az marad meg, amit leír az ember. Próbáltam újítani, nehezen ment, nem voltam megelégedve az eredményekkel, a gyerekekkel jobban feltaláltam magam. Akadtak új ötleteim, egyiket sikerült megvalósítani, a másikat nem. Négy évig csináltam, majd lejárt a mandátum is, és negyven munkaévvel elmentem nyugdíjba.
Nyugdíjasként is mozgalmas társadalmi életet élt. Több szervezetnek tagja volt.
– A bombázások idején, 1999-ben alakítottuk meg a Vadvirág Hagyományápoló Kört. Ha együtt vagyunk, és összeadjuk erőnket, akkor sikeresebbek vagyunk, és nem visz el minket az élet vihara. Ott is hosszú ideig tevékenykedtem. Mindig csináltam, amit lehetett, szerveztük a szavalóversenyeket, különféle kultúrműsorokat. Majd átadtuk a vezetést a fiatalabbaknak, de pártoló tagként, ha szükség van rám, akkor segítek. A Vadvirág HK tízéves évfordulójára könyvet is írtam az egyesületről. Nagyon szép időszak volt a Magyarok Világszövetségében eltöltött tíz év is. Ott összejött a világ magyarsága. Ha a hasonló gondolkodású és egyéniségű emberek találkoznak, akkor az erő összeadódik, és nagyon szép érzések és gondolatok születnek, ami engem mindig táplált, és tartalmat adott a mindennapokban. Mindig igyekeztem megújulni, a szépet és a jót magamévá tenni, hogy tartalmasabbá váljon az életem, mert az állandó méltatlankodásnak nincs semmi értelme. Emellett tagja voltam a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaságnak, az Illyés Közalapítvány vajdasági alkuratóriumának és a Vass Lajos Népzenei Szövetségnek, illetve foglalkoztam pártpolitikával is a VMSZ tagjaként.
Hogyan látja az itteni magyar közösség jelenét és jövőjét?
– Olyan ember vagyok, aki soha nem adja fel. Most is úgy vagyok vele, hogy nem adhatjuk fel. Nagyon örülök a Magyar Nemzeti Tanács tevékenységének. Figyelemmel kísérem minden tettüket, és látom, hogy mekkora erővel próbálják a magyarságtudatunkat erősíteni, valamint a múltunkat és a jelenünket ápolni és továbbvinni. Sok mindent szerveznek, nagyon fontos a munkájuk. Nem szabad abbahagyni. Amíg az ember él, addig tevékenykedni kell, csinálni kell, és segíteni egymást. A magyarságnak van itt jövője. Ha az embernek van célja, az már tartalmat tud adni az életének, hiszen gondolkodik, és megtervezi a jövőjét. Az apám még kilencvenévesen is azt mondta, hogy kislányom, előre kell nézni, nem hátra. Ezt örököltem: az előrenézést, a munkát és a jövőképet. Nem szabad abbahagyni! Ha ismét újrakezdhetném, ugyanezen az úton járnék. Nagyon sok és szép dologban volt részem. Érdemes volt!
