Létezik-e érdektelen, érdemtelen vagy unalmas téma, amellyel felesleges lenne foglalkozni bármilyen szinten? Meggyőződésem, hogy nem létezik. Mindez kizárólag a mikénten, a „tálaláson” múlik. A lakodalmas „rock” például engem soha nem hozott lázba, még poén szintjén sem; sőt, egyenesen ki lehetne vele zavarni az univerzumból… Aztán Szász Csongor „muskátlifilmje” olyan szinten lekötött, hogy valósággal a székhez tapasztott. Olyan módon dolgozta fel tehát a témát, hogy bizton merem állítani, minden nézőjét képes lenyűgözni. Ennek kapcsán kerestük fel a fiatal filmest, meséljen a szakmai hozzáállásáról és persze a moziról magáról. Beszélgetés közben arra is fény derült, hogy bár ennek a zenei stílusnak talán vitathatóak a kulturális értékei, szociális, közösségépítő szempontból viszont igenis nagy jelentőséggel bír mind a mai napig.
Szász Csongor a gimnázium elvégzése után művelődésszervezést tanult a főiskolán. Budapesten a Polifilm Technikum és a Dunaversitas Mesterkurzus hallgatójaként filmművészetről, médiakultúráról hallgatott előadásokat, ugyanott gyakorlati képzést is kapott. Kezdő operatőrként a Mediawave-en dolgozott, és a nemzetközi filmfesztivál rajongójává vált. Pécsett a bölcsészkaron film és pedagógia szakpáron végzett. Volt televíziós szerkesztő-riporter, nevelőtanár és szemináriumvezető a PTE BTK romológia szakán. Jelenleg művelődésszervező, operatőr, vágó és filmkészítő. Egy éve filmes szakíróként is tevékenykedik, részt vesz a vajdasági tankönyvpótló segédanyagok készítésében, és továbbra is létszükséglete a képalkotás. 2018-ban Szabadkán létrehozott egyesületével, a Ctalker Kulturális Alkotócsoporttal különféle művészeti és szociális projekteket igyekeznek támogatni.
Szívügyed – és nem utolsósorban kutatási területed – a kortárs szociografikus dokumentumfilm és a vajdasági filmművészet. Hogyan látod ezeknek jelenlegi helyzetét, elsősorban a Vajdaságban?
– Fél éve egy szabadkai albérletben filmklubot vezetek, ahol a filmtörténelem legnagyobb klasszikusait nézzük hétről hétre egy nagyon lelkes társasággal. Egyébként nincs túl határozott előremutató vízióm a kortárs vajdasági magyar filmművészettel kapcsolatban. Itt-ott, nagyon szerény lehetőségek mentén, a világtól elzártan folyik bizonyos színvonalú mozgóképkészítés és filmvetítés. Például Magyarkanizsán a Cinema Filmműhelyben vagy Szabadkán Siflis Zoltán, Palicson és Újvidéken főként Tolnai Szabolcs és Petar Mitrić tevékenységére gondolok – többek között. Természetesen örülnék, ha nagyobb szerepet kaphatna a fiatalok oktatásában a film és a média tantárgya, ha több értékes, kontrollált körülmények között bemutatott filmkultúrával találkozhatnának az észak-bácskaiak, és nem csak a televízió szolgáltatna mozgóképélményeket. Más oldalról viszont úgy vélem, hogy van történelme a vajdasági filmművészetnek, amire lehet építeni. Az egyesületemmel pedig ezekre a potenciális lehetőségekre keresünk megoldásokat.
Legutóbb bemutatott munkád címe Muskátli, a Vajdaság virágai. Tény, hogy ez a zenei irányzat, bár igencsak megosztja a hallgatókat, igazi helyi unikumnak számít. Téged mikor és mi okból kezdett el foglalkoztatni a téma? Innen hogyan jutottál el odáig, hogy filmet is forgass róla? És egyáltalán: Számodra mit jelent a muskátli mint közösségi és kulturális jelenség?
– Amellett, hogy gyerekkoromból jól emlékszem a bácskai lakodalmak hangulatára és erre a harsány és semmiképp sem közömbös zenei hatásra, második egész estés filmem, a Pálinkafilm elején már szerepeltettem muskátliegyüttest. 2016-ban pedig egy vajdasági ismerősöm emlékeztetett a kulturális jelenségre, majd miután vele nem tudtunk közös alkotófolyamatba kezdeni, egyik vasárnapon felhívtam telefonon a muskátlizene legfőbb producerét, Kovács Károlyt, akivel körülbelül másfél órán át beszélgettünk. Majd még aznap este leforgattam egy kettős interjút a K23 televízióban Pálfi József és Dukai István társaságában, akik szívélyesen meghívtak vacsorázni a szabadkai Roly Terembe, ahol aznap a szokásos vasárnapi élő zenés mulatozás folyt, én pedig ismét előkaptam a kamerát. Ekkor döntöttem el, hogy ez lesz a harmadik filmem.
Kérdésed utolsó részére válaszolva, szerintem a vajdasági magyaroknak nagyon fontos és értékes volt ennek a zenének a megszületése, nem csak kulturális, de főként szociális értelemben. Úgy gondolom, sokrétű gyógyító szerepkört tud betölteni a muskátlizene vajdasági jelensége, még napjainkban is.
Ebben a dokumentumfilmben egyértelműen tetten érhető, hogy a teljességre törekedtél. A műfaj gyökereitől annak „kivirágzásán” keresztül az utóéletéig, máig megfigyelhető hatásaiig minden benne van, miközben megszólaltatod a stílusban alkotók legjelentősebb képviselőit, mellettük pedig még számos rajongót és szakembert is. Nagy munkának tűnik! Az volt?
– Brutálisan nagy munka volt, igen. (Nevet) Így dolgozom 2003 óta. Remélem, erre a szabad légkörben folytatott alázatos és alapos alkotói folyamatra a jövőben is meglesz a lehetőségem. Másrészt a teljességre tényleg csak törekedni lehet, de egy ponton túl már nem érdemes. Amikor a film szinopszisának a fejlesztése befejeződik, még javában forgatok, és járom be a helyszíneket, de innentől a mennyiség helyét egyre inkább átveszi a szubjektív látásmód formáló ereje és az ökonomikus filmkészítés fortélyai.
A rendezés mellett a film vágója, operatőre, riportere és producere is voltál. Kényszer szüli ezt a „one man band” hozzáállást, vagy szenvedély?
– Kényszer szülte, és szenvedély tartotta életben, amihez nagy türelem és kitartás társult. Viszont nem hiszem, hogy meg tudnám szokni a magányos alkotó szerepkörét. Jó, hogy vannak mellettem lelkes és elhivatott emberek, és folyamatosan tudok fejlődni, ami derűlátásra ad okot. Filmjeim fő operatőre 2003 óta Baróti Gábor, a szerkesztésben, ötletelésben is aktívan részt vesz. Takács Tibor személyében pedig egy nyitott, alkotó szellemmel dolgozhattam, és ebben a filmben kooperáltam a legeredményesebben dramaturggal. Első egész estés filmem, a Matuska forgatását aprópénzből oldottam meg. Magyarországról rendszeresen stoppoltam Csantavérre, úgy, hogy a kameratáskát, az állványt és a hátizsákot is cipelnem kellett. Most még mindig nagyon szerény anyagi feltételek között dolgozom, mégis elmondhatom, hogy a Muskátli, a Vajdaság virágai volt eddig a legnagyobb költségvetésű filmem, most volt először producerem is.
Ha jól tudom, jelenleg próbálod megszervezni e mozi európai turnéját. Milyen reményekkel kecsegtet ez a mostani körülmények közepette?
– Szerencsére Tolnai Szabolcs lát fantáziát az elkészült film forgalmazásában, és felajánlotta a segítségét. Filmvállalatának munkatársa, Petar Mitrić, valamint a Ctalker Alkotócsoport is segíti a Muskátli film jövőbeni útját, sőt magyarországi, vidéki és budapesti filmes kollégák is felajánlották a segítségüket. Remélem, sikerül megszervezni a vajdasági és a magyarországi turnén kívül a film eljuttatását távolabbi magyar közösségekhez is.
Milyen terveid vannak még a jövőre nézve? Milyen munkákban veszel most részt? Körvonalazódik már egy következő önálló filmalkotás is esetleg?
– Van új filmtervem, amely már két éve foglalkoztat. Amellett, hogy 2018 óta forgattam is a témában, a jelenlegi munkálatok a szereplők előzetes megszólítását, a helyszínek felfedezését és a szinopszis további fejlesztését jelentik. Röviden annyit árulnék el, hogy egy önreflexív filmről van szó, a téma pedig nem független a menni vagy maradni örökzöld kérdéskörétől.
Létezik-e érdektelen, érdemtelen vagy unalmas téma, amellyel felesleges lenne foglalkozni bármilyen szinten? Meggyőződésem, hogy nem létezik. Mindez kizárólag a mikénten, a „tálaláson” múlik. A lakodalmas „rock” például engem soha nem hozott lázba, még poén szintjén sem; sőt, egyenesen ki lehetne vele zavarni az univerzumból… Aztán Szász Csongor „muskátlifilmje” olyan szinten lekötött, hogy valósággal a székhez tapasztott. Olyan módon dolgozta fel tehát a témát, hogy bizton merem állítani, minden nézőjét képes lenyűgözni. Ennek kapcsán kerestük fel a fiatal filmest, meséljen a szakmai hozzáállásáról és persze a moziról magáról. Beszélgetés közben arra is fény derült, hogy bár ennek a zenei stílusnak talán vitathatóak a kulturális értékei, szociális, közösségépítő szempontból viszont igenis nagy jelentőséggel bír mind a mai napig.
