Esik. A sarkon csendesen suhog a lámpafény. Egy-egy csepp lefelé halad, és megtorpan, párás ablaküvegen a hideggyöngy. A szobában apró árnyak játszanak, magamra húzom, takaróm a félhomály. Kinn és benn egyaránt szitál. Az eső csendesen dobol, lüktetve veri pulzusát. A cseppek sárosan gurulnak, a járdán szanaszét profán csillogás. Bennem is hideggyöngyök hullanak, és lassan peregve kopogják a nedvesen csillogó város álmos ritmusát. Andalító, a bádogeresz apró kihagyásokkal visszaduruzsolja a hideg muzsikát. Milyen megnyugtató, ringat az ólomzöld tompa dobogás. Kinn óraműcseppek járnak az éjszaka rejtett szerkezetében, benn csak sima sötét van. Már nem számlálom, elmosódik hangja, végül megszűnik a monoton kopogás. Az ablakon át csendesen csordogál, elönti arcomat a nedveskék homály. A padlón újság, szemüveg és üres borospohár. A sarkon továbbra is csendesen suhog a lámpafény.
Aztán autó kanyarodik, majd nagy robajjal száguld az utcán. A tócsákat szerteszét fröcskölve, maga után fényes csíkot húz és darabokra hullik a feloldozás.
