Alain Delon körül felkavarodott a levegő. Az idei cannes-i filmfesztiválon életműdíjjal értékelik művészi munkáját. Ebből lett a botrány – semmi köze a mozisztár filmjeihez, de, ahogyan az lenni szokott, a hír – amely arról szól, hogy petíció indult azért, hogy Alain Delon ne legyen életműdíjas, mert „rasszista, homofób és nőgyűlölő” – gyorsan bejárta a világot. Ugyanakkor Thierry Frémaux, a cannes-i fesztivál művészeti igazgatója a 72. fesztivál ünnepélyes megnyitása előtt egy nappal tartott sajtótájékoztatóján keményen fogalmazott, elítélte a „politikai rendőrséget”, és azt mondta: „Nem a Nobel-díjjal jutalmazzuk Delont, hanem tiszteletbeli Arany Pálmával életművéért. A fesztivál elítél bizonyos megszólalásokat, de nem a véleménynyilvánítás szabadságát. Szét kell választani a dolgokat.”
Középiskolás éveimben a filmkultúra alapjai nevű tantárgy keretében lett belém nevelve, hogy amikor filmről van szó, akkor nem szabad másról beszélni. Ez a fajta nevelés az oka annak is, hogy nehezemre esik elgondolni, hogy a művészi megformálás módozatainak értékelésekor egyéb dolgokra is figyelemmel lehet lenni, mint maga az alkotás. Ha akkoriban, amikor még a férfiasság számított, valaki azt mondta volna, hogy hogy Alain Delonban és – mondjuk – Humphrey Bogartban az a jó, hogy szívettépően áll nekik a Borsalino, ugyanolyan értetlenül néztem volna, mint ahogyan most olvasom az életműdíj kapcsán útjára indított petíció érveit. Inkább tűnjek ostobának, mint hogy olyasmivel szemben érveljek, amit teljes mértékben irrelevánsnak tartok, amikor mozizásról, filmről, egy élet munkájának elismeréséről van szó.
(De azért szívettépően állt nekik.)
Néhány az akkori nagy moziélmények sorából: Szathmári tanár úrral a Zvezda moziban néztük az Utolsó tangó Párizsban című filmet, majd a Huszadik századot a Szabadkai Város Könyvtár udvarában egy forró nyári éjszakán rendületlenül, pislogás nélkül és lélegzet-visszafojtva. Magába szédített és évekig fogságában tartott Jeanne Moreau is. A Felvonó a vérpadra című filmhez társul a Miles Davis-élmény. A film zenéje, annak megszületése egyszerre kifejeződése a művészet öntörvényűségének és szabadságának, valamint a művészetek összetartozó erejének, egymásra hangolódásának. Miles Davis és zenésztársainak improvizációja tette feledhetetlenné a női szépséget és a szerelmi érzés folyamatosan fokozható, a végtelenségig spilázható érzését – ami maga Jeanne Moreau. Úgy maradt meg bennem, hogy Miles Davis zenéje és Jeanne Moreau játéka az erotika legtisztább művészi megfogalmazása. A másik nagy Louis Malle-élmény a Raymond Quenau regényéből készült Zazie a metrón című film volt. Ezt az élményt azonban, meg kell vallanom, nagyban befolyásolta, hogy a szabadkai Népkörben Vikor Györgyi tanárnő irányításával színpadra vittük Quenau Stílusgyakorlatok című munkáját.
Akkoriban, tanáraink irányítása alatt, a művészetről szóló beszélgetéseket és gondolkodást semmi nem uralta, nem volt jellemző, hogy bármi fontosabb lehet annál, ami a műalkotásban megjelenik. Így például nem létezett a nemiségi normatíva sem. A megalkuvó című Moravia-regény (és 1970-es Bertolucci-film) és a Halál Velencében (1971-es Visconti-film) nem volt több annál, mint amennyi volt, de annyi mindenképpen: kísérlet a tökéletesség kifejezésére, élet, halál, remény, hit, félelem, megmutatkozási vágy. Illeszkedett ebbe a sorba René Clément 1960-ban készült filmje, a Ragyogó napfény. Kevésbé figyeltem Alain Delonra, sokkal inkább magával ragadott Patricia Highsmith, hiszen már akkoriban is krimirajongó voltam (A balek, Két idegen a vonaton). Később már tudatosan kerestem a könyveit (Kétarcú január, természetesen a Ripley és a maffiózók, majd az évtizedekkel később megjelenő szép szerelmi történet, a Carol).
A tanáraink beszéltek mindarról, ami emberi, és a művészetben releváns módon kifejeződik. Azt nem mondták meg, mit kell ábrázolnia a művészetnek. Ebből az aspektusból nem tűnik nosztalgiának azt gondolni, hogy azok határozottan jó idők voltak. Akkor tanultunk meg szabadon filmet nézni és könyvet olvasni. A téma semmilyen módon nem határozta meg a befogadást, csakis a művészi megformálással foglalkoztunk. Talán e miatt a nevelés miatt tűnik úgy, hogy ma már meg kell küzdeni ezért a szabadságért.
A Rocco és fivérei Alain Delonnak egy másik arcát mutatta meg. Szinte alig volt hihető, hogy valóban jó, kivételesen jó színész. Talán azért, mert nehezen lehetett megszabadulni a szépségétől. Emellett szinte lehetetlen volt eldönteni, hogy a hidegsége kegyetlenséget takar, vagy sebezhetőséget – és ez nem a szerepformálása, hanem a szépsége miatt volt így. Vagyis annyira jól játszott, miközben tökéletesen szép ember volt, hogy nem lehetett különbséget tenni. A tökéletesen megformált szerep olyan volt, mintha a szépségéből fakadna. Ha akarta, kegyetlen, ha akarta, esendő, máskor úgy kellett róla gondolkodni, mintha nem szereplője lenne a filmnek, hanem ő maga. Nem egyszerűen a hatása alá kerül a néző, ennél több, legalábbis más történik. A lenyűgözöttség a megfelelő kifejezés, aminek oka a szépsége volt. A zavaró szépség – hiszen a tökéletes önmagában az, nem lehet többletjelentése, nem mutathat túl önmagán. A két különböző hős, Ripley és Rocco megformálása értette meg velem, milyen tehetséggel, belső építkezéssel formálja a karaktert Alain Delon. De ez már később történt, néhány évvel később. Akkor már láttam a Klein úr című filmet is, amely a színész újabb arcát tárta fel, árnyalva és rétegezve, a történelmi szituációba helyezve a Roccóban megismert figurát.
A nyolcvanas évek elején – így visszatekintve látom –, miközben gyermeki módon voltam rajongója az egyetlen és legcsodálatosabb Julien Sorelnek, Philip Gerard-nak, olyannyira, hogy a Tulipános Fanfant is akárhányszor végig tudtam nézni, a kosztümös filmek teljesen hidegen hagytak. Márpedig amire én emlékeztem Alain Delonból, azok kosztümös filmek voltak. Később értettem meg, hogy Philip Gerard-t azért esik jól néznem, mert ő azonosul a kosztümös hőssel, belebújik, visszatér a korba, nevezzük ezt bárhogyan, míg Alain Delon nem ezt tette, ő már egy másik kor színésze volt, más értékeket hordozott magában, más tapasztalatokat akart átadni, másként gondolkodott a szerepformálásról – A Zorro, A párduc (amelyhez egyébként Claudia Cardinalén keresztül vezetett az érdeklődés) elsősorban modern filmek voltak, és csak mellesleg kosztümösek, ami meghatározó különbség a művészi szándék vonatkozásában. Amikor ezt megértettem, viszonylag gyorsan eljutottam oda, hogy Jean-Pierre Melville-lel készült filmjeit az alapműveltség részének tekintsem. Ki ne emlékezne azokra hátborzongatóan hideg színekre, amiket a színészi teljesítmény feszített, fokozott? Kinek ne jutna eszébe a Zsaru, A vörös kör és a Szamuráj? Melville és Delon is a filmtörténet egy új fejezetének megírásába kezdtek a Szamurájjal. Filmjeiről gondolkodva világosan látszik, hogy Alain Delon olyan színész, akinek a pályafutása alatt többször megadatott, hogy filmtörténeti fejezeteket írjon a rendezőkkel, akikkel dolgozott. Nyilván ezért akartak vele dolgozni.
1957-ben, amikor Alain Delon Nizzában vakációzott a barátainál, és átugrott Cannes-ba, talán megfordult a fejében, hogy meghódítja Cannes-t. Egyébként miért akart volna kölcsönszmokingban bejutni, ha nem azért, hogy szétnézzen, felmérje a terepet, beleszagoljon a filmek világába? Nem jutott ugyan be, hiszen nem volt meghívója, de legalább lefotózták, mert úgy találták, hasonlít valamelyest James Deanre. Nem sok fogalma volt arról, ki is az a James Dean. Legalábbis egy-két évvel korábban, amikor Jean-Paul Belmondóval és másokkal múlatták az időt a 40-es, 50-es évek Párizsának a művészvilág szempontjából fontos negyedében, még nem tudta, ki lehet az a figura, akinek halálát Belmondo megsiratja. 62 évvel később ő a tizenharmadik filmes, akinek tiszteletbeli Arany Pálma díjjal értékelik életművét. A döntés ellen született petíció idézeteket használ fel Alain Delontól. Olyan idézeteket, amelyeknek semmi közük sincs a filmekhez. Talán nem árt egy olyan idézet, amely kicsit közelebb van a filmek világához, és megmutat valamit abból is, miért kivételes Alain Delon: „Nekem semmilyen érdemem nincs abban, hogy ilyen biztos vagyok magamban. Egészen fiatalon olyan mesterek képeztek, mint Visconti, Clément, Melville, akik megtanítottak a mesterségre. A szerepalakítás olyan, mint egy magas szintű versenysport: minden attól a személytől függ, aki edzett bennünket. Nekem a legjobb edzőim voltak.”
