Gryllus Dániel (Gergely József felvétele)
A Kaláka együttes neve kicsiknek és nagyoknak egyaránt ismerősen cseng. Megzenésített verseikkel rendszeresen föllépnek nemcsak Magyarország, de az egész Kárpát-medence területén. Olyan közismert magyar költők verseit éneklik, mint Szabó Lőrinc, Kányádi Sándor vagy József Attila. Japánban is sokat turnéztak, egyik rajongójuk róluk nevezte el az éttermét. Az elmúlt évtizedekben több mint harminc lemezük jelent meg, emellett számos rangos elismerésben is részesültek. Idén fennállásuk ötvenedik évfordulóját ünneplik, amit Kaláka 50 – Hét határon át című koncertsorozatukkal ünnepelnek.
Legutóbb Zentán az Énekelt Versek Zentai Fesztiválján találkoztunk velük. Az együttes múltjáról és jelenéről, a Vajdasághoz való viszonyukról és a versek szeretetéről Gryllus Dánielt, a Kaláka együttes Kossuth-díjas alapító tagját kérdeztük.
• Idén ötvenéves a Kaláka együttes. Nehéz volt ennyi időn át fönntartani a közös zenélést?
– Nehéz megmaradni az idő változásával együtt abban, amit elkezdtünk. Jóllehet, amikor elkezdtük, akkor nem gondoltunk ötven évre, és nem gondoltunk háromra sem. A saját és a barátaink örömére kezdtük el énekelni a verseket. Ebből nőtt ki aztán az, hogy nagyon sokan megismertek minket. Akkoriban, ’69-ben sokkal zártabb világot éltünk. Egy televízió és egy rádió létezett Magyarországon. Annak ugyan három adója is volt, de ez akkor sem a kétszáz fogható csatorna világa volt, mint a mai. Így aztán, aki azon az egy csatornán szerepelt, azt az ország általában ismerte. Tehát ebből a szempontból könnyű dolgunk volt: hamar megismertek minket, hamar tudtak rólunk. Hosszú távon ezt nem biztos, hogy fenn lehet tartani. Ehhez kellett egy jó repertoár és egy egyre inkább profivá, tudatossá váló zenekar. Az ösztönösen zenélni kezdő diákokból a színpadi létezésünket tudatosan megtalálni igyekvő zenészekké váltunk. Próbáltuk megtanulni, hogyan kell a színpadon viselkedni, énekelni, minden olyan dolgot, ami elvárható egy ehhez hasonló zenekartól. Ezenkívül pedig próbáltuk az értékes dolgokat közvetíteni. Ez nem volt nehéz, mert mi is ebben leltük az örömünket. Végül is valahogy mindig megmaradtunk: volt múltunk, amiből lehetett táplálkozni, és mindig vannak terveink a jövőre nézve, vannak meghívásaink. Ilyenkor az ember nem hagyja abba, még a tehetetlenség is előreviszi. A hosszú távú együtt maradás nem feltétlenül a szakmai, hanem emberi tényezőkön is múlik. Tudni kell bocsánatot kérni, megbocsátani is. A közönség szeretete éltet minket, mi pedig igyekszünk ezt honorálni. Ha például az Énekelt Versek Zentai Fesztiválját nézzük, minden évben eljöttünk, és minden évben valami mást próbáltunk hozni, mindig valami újat emeltünk be a repertoárba.
• Emlékszik, hogyan jutottak el először Vajdaságba?
A kaláka az idei Énekelt Versek Zentai Fesztiválján (Gergely József felvétele)
– Dormán Laci hívott meg minket. Ez 1973-ban volt Újvidéken, Tribünnek hívták a helyet, ahol játszottunk. Dormán Laci nagyon jó barátunk volt, az is neki köszönhető, hogy Vajdaságban elterjedt a hírünk. Egyszer fölhívtak minket a Képes Ifjúságtól, hogy szeretnének egy címlapfotót rólunk. Otthon akkor még nem volt címlapfotónk, itt hamarabb lett, mint Magyarországon. Még csak négy éve létezett az együttes. Laci átjött hozzánk, csinált velünk egy nagy interjút, és ezután szervezték meg ezt az újvidéki koncertet. Az akkori Jugoszlávia Magyarországról nézve szinte olyan életszínvonalúnak tűnt, mint az akkori Ausztria. Kitüntető érzés volt, hogy ide jöhettünk. Azóta pedig biztos, hogy száznál is többször jártunk itt. Van olyan év, hogy kétszer vagy háromszor is jövünk.
• Mit jelent önöknek az Énekelt Versek Zentai Fesztiválja?
– Ha nem maradt volna el az egyik a háború miatt, akkor a mostani lenne a huszonötödik. Emlékezetem szerint mindegyiken itt voltunk. Ugyanazt a koncertet sosem játszottuk, mindig valami mással jöttünk. Előfordult, hogy templomi koncert vagy gyerekműsor kapcsolódott hozzá. Volt, hogy költő vendéget hoztunk, máskor színészt, énekest, zenészt. Mindig igyekszünk valami olyat szervezni, hogy aki már egyszer látott minket, az legközelebb ne ugyanazt kapja. Ezért jött idén velünk a Ferenczi György és az Első Pesti Rackák. Nagyon boldogok voltunk így együtt, a két zenekar. Egyébként az itteni közönség miatt járunk vissza minden évben. Az első években kicsit családiasabbnak éreztem a rendezvényt, azt a gondolatot közvetítette, hogy mindenki énekeljen verset.
• Milyennek látja az itteni embereket?
– Nekem mindig imponált a délvidéki emberek sokoldalúsága és vállalkozókészsége. Hogy ők mindenbe belefognak: angolt tanítanak, gitárt faragnak, disznót hizlalnak, pálinkát főznek. Nagyon sokféle tevékenységbe belevágnak. Sokan így vágtak bele a versek éneklésébe is. Nem azért, mert ebből akarnak élni, hanem mert öröm a számukra. Ez egy jó értelemben vett amatőr próbálkozást jelentett, jólesett hallgatni a fellépőket. Nem arról van szó, hogy a világot jelentő deszkákon akarnak föllépni, hanem arról, hogy élünk, ahogy élünk. Mint a népművészet: klasszikus értelemben vett népművészet, mint tudjuk, nincsen. Mert a népnek élete van, és annak egy bizonyos részét emeljük mi ki, és határozzuk meg népművészetként. Nemrég láttam egy fölvételt, Szalóki Ági vett föl egy bácsit, aki valahol, talán Erdélyben, énekelt, és közben kavarta a paradicsomot. Mert az ő életének ez része. Ugyanezt tapasztaltam a zentai fesztiválon is. Bevallom, az időm nem engedi mindig, hogy végignézzem a versenyt, sajnos az ideit sem láttam. Így nem tudom, mennyire maradt meg ez a szellemisége, de nyilván nem maradhat meg minden ugyanolyannak huszonöt éven keresztül, mint volt. De az is egy nagy vállalás, hogy több országból is vonz énekeseket, fellépőket.
A Kaláka 1979 márciusában Újvidéken, az Ifjúsági Tribünön, az első emeleti teremben, ahol kiállítások is voltak és mindenféle vitaestek (balról jobbra: Radványi Balázs, Gryllus Vilmos, Huzella Péter, Gryllus Dániel) – Dormán László felvétele
• Nem csak a fölnőttek, a gyerekek felé is nyitnak a dalaikkal. Miért tartották fontosnak, hogy már az egészen fiatalokkal is megszerettessék a verseket?
– Ez így alakult. Amikor a hetvenes években elkezdtük a zenélést, még a magunk generációjának játszottunk. Az egy őszinte mozgalom volt, nem akartunk mi semmi mást, mint játszani. A szervezők részéről jött egyszer a kérdés, hogy csinálnánk-e gyerekműsort. Úgyhogy összeválogattuk, hogy mi passzolna egy gyerekműsorba. Nagyjából úgy, ahogy Weöres Sándor köteteiből is összeraktak egy gyerekverskötetet, jóllehet, Sanyi bácsi sohasem írt gyerekverset. Így alakult ki ez a vonal. A gyerekek szerették, úgyhogy jöttek egymás után a lemezek.
• Hány verset tud fejből?
– Száznál biztosan többet. A zene könnyebbé teszi a vers megjegyzését. Ha valaki dallammal együtt tanulja a verset, azt később könnyebb felidézni. A repertoárunkban körülbelül ezerháromszáz, ezernégyszáz dal szerepel. Ez persze nem az aktív repertoár. De ennek egy részét most is tudjuk fejből, talán három-négyszáz verset. Ha nagyon akarjuk, egy kis próbával még elő tudunk szedni ezt-azt. Az elmúlt ötven évben mintegy háromszáz költőtől énekeltünk verseket.
