Rókus Zoltán ötödikes volt, amikor egy szavalóverseny után eldöntötte: belőle bizony nem lesz színész. 2013-ban kezdte el tanulmányait az Újvidéki Művészeti Akadémia színművészet szakán, ahol az alapképzés után a mesterképzést is elvégezte. Tavaly szülővárosában, Óbecsén a Petőfi Sándor Magyar Kultúrkörben mutatta be vizsgaelőadását, az Én trójai faló, avagy Egy őrült naplója című monodrámát, amelyhez az anyagot maga kutatta fel, és egyedül állította színpadra. 2018-ban az óbecsei Városi Színházban ifjúsági drámacsoportot indított, amely Csehov Platonovjával debütált.
• Diákként a Petőfi Sándor Általános Iskolában Benák Erzsébet magyartanárnő jóvoltából sok tanuló próbálta ki a szereplést versmondással, színjátszással. A te karriered is így indult?
– Én kicsit kacifántos úton kerültem a színészi pályára: egy jóindulatú „erőszak” áldozata lettem. Ötödikes koromban választott ki Benák tanárnő egy versmondó versenyre, amivel én akkor pontot is tettem a színpadi karrierem végére. Aztán néhány év múlva készült a Künn a bárány, bent a farkas című előadás – erre is sikerült rávennie a tanárnőnek, így lettem egy időre én is részese a Petőfi iskola Csiribiri színjátszó csoportjának. Nyolcadikos voltam, amikor a tanárnő jóvoltából elkerültem a Szép Szó táborba, ahol végleg megpecsételődött a sorsom.
• Kezdetben főleg verseket mondtál. Azért, mert ezáltal figyelmet kaptál, vagy a vers által kapott figyelmet akartad arra használni, hogy közölj valamit?
– Szerintem ez a kettő összefügg egymással: a színpadi ember szeretne valamit elmondani a világnak, de persze van benne magamutogatási vágy is. Kértem a figyelmet én is magamnak, bár akkor még nem akartam többet annál, mint hogy átadjak egy szép verset a közönségnek.
• Az akadémia alatt három évre száműzted a verseket az életedből. Miért?
– Ez egy komoly szakítás volt. Egész évben keményen foglalkoztunk mi ott versmondással, Kovács Frigyes tanár úr technikailag képezett bennünket, de én ezt akkor nem éreztem fontosnak, inkább hittem a spontaneitás erejében. Megülte a gyomrom a sok vers, mert akkor ez engem nem érdekelt, csak később jöttem rá, hogy mennyivel szebben szól a vers, ha ezzel a tudással felvértezve mondjuk el. Ma már a vers olyan eszköz a számomra, amellyel valóban el szeretnék mondani valamit a közönségnek.
• Sokat formált rajtad az akadémia. Miben változtatott meg?
– Szunnyadt bennem valami, ami ott megnyílt a hangomban és a lelkemben is. Így tanultam meg hitelesnek lenni bármilyen szerepben, de tudnom kellett a sebezhetőségemet is felvállalni a színpadon. Ez a színpadi hang hosszú érési folyamat eredménye. Kulka János nyilatkozta egyszer azt, hogy negyvenéves korig az ember nem is lehet igazán színész, mert sok tapasztalás kell hozzá.
• Hogy éled meg azt, hogy nem vagy társulati tag?
– Ez talán részben az én hibám is. Rossz érzés, de nem fáj, mert tudok örülni annak, hogy az összes osztálytársam kapott munkát. Én az akadémia alatt mindig a kirúgás előtt álltam, mert a dacosságom miatt sokszor nem azt és nem úgy csináltam, ahogy elvárták tőlem, de a negyedik végére már elég sokat letettem az asztalra. Önerőből csináltam meg Gogol szövegéből az Én trójai faló, avagy Egy őrült naplója című monodrámát a vizsgaelőadásomra, Mátyás, az igazságos címmel gyermekelőadást rendeztem és játszottam, és Magyar Rékával most készül az Adyról szóló színházi előadás, amely szerintem újszerű módon nyújt majd betekintést a nagy költő életébe. Annak, hogy színházban sajnos nem dolgozom, annyi előnye van, hogy olyannyira felfejleszthettem a zenei tudásomat, hogy ebben a műsorban saját megzenésített versek lesznek. Emellett nagy valószínűséggel augusztusban a Petőfi Sándor Magyar Kultúrkör szervezésében lesz Óbecsén egy drámatábor, amelynek én leszek a motorja.
• A rendezés miért izgat?
– A rendezés állandóan munkál bennem, bár nincs mögötte szakmai tudás. Már az egyetem alatt érdekelt, akkor is képeket, díszleteket, jeleneteket találtam ki. Az őrült naplóját is egyedül csináltam meg, amire pozitív visszajelzéseket kaptam mind a közönségtől, mind a szakmától. Ezt követően készítettem el a Mátyás királyt, ami nagy boldogság volt az életemben, mert a gyerekek, sőt a felnőttek is nagyon élvezték. Azt is mondhatnám, hogy eddig a rendezés által több jót tudtam adni és kapni, mint színészként, pedig nem tartom magam rossz színésznek, de hiányzik belőlem az a tapasztalat, amelyet egykori osztálytársaim az idősebb kollégákkal együtt dolgozva meg tudnak szerezni.
• Tavaly megalakult a Becsei Színjátszó Odú, te tanítottad és rendezted a középiskolásokat. Milyen tapasztalat volt, és lesz-e folytatás?
– Visszakaptam azokat a pofonokat, amelyeket évekkel ezelőtt én adtam a tanáraimnak. Éppen ezért nyugodtan tudtam kezelni ezeket a helyzeteket, hiszen ők még soha nem foglalkoztak színészettel. Nehéz építkezés volt a nulláról egy Csehovot színpadra vinni. A legelején még szituációs játékra sem tudtam rávenni őket, de később annyira megnyíltak, hogy már mindenki játszani akart. Ez is volt a célom, mert ez a felszabadultság nemcsak a színpadon fontos, hanem az életben is sokat segít. A Platonov című darabbal is remekül vizsgáztak, hiszen nagyon kevés idő alatt kellett megcsinálni ezt a nehéz előadást. Nem egyszerű próbát egyeztetni velük, mert sok közöttük az ingázó diák, de most újra munkába állunk, hogy május végén ismét bemutathassuk a darabot. Szeptemberben már egy teljesen új feladat vár ránk.
• Nagyon ügyesen barkácsolsz, igazán szép munkák kerülnek ki a kezeid közül. Igaz, hogy ezt a hobbit a Tanyaszínháznak köszönheted?
– Meg Gárdonyi Géza A bor című népdrámájának, László Sándor tanár úrnak, aki rendezte a darabot, és annak a szekérnek, amelyet az előadáshoz le kellett csiszolnunk. Én akkor dolgoztam először úgy a fával, hogy az én kezem alatt formálódott át valami mássá. Nagyon megszerettem, elkezdtem hobbiszinten asztaloskodni, és ma már szinte többet foglalkozom a fával, mint a színészettel. Ágyakat, rönkbútorokat, éjjeliszekrényeket csináltam, most pedig épp egy komódot készítek.
• Milyen hosszú távú terveid vannak?
– Szeretnék a Vajdaságban maradni. Szeretnék itthon színész lenni. Remélem, kapok rá lehetőséget.
