A szegedi Truffaldino Bábszínház 2000-ben alakult azzal a céllal, hogy a bábművészet széles skálájának bemutatása mellett megőrizzék a paravános előadások múltját is. A társulat két tagja, Havrincsák Dániel és Porgányi Márta nemcsak a paraván mögött, de házastársakként a magánéletükben is egy párt alkotnak. A vajdasági gyerekek is találkozhattak már velük, például a tavasz végén a II. Napsugár Gyermek- és Bábfesztiválon. A zentai és környékbeli gyerekeknek Mesél a koffer címmel mutatták be izgalmas, interaktív előadásukat, amely csaknem elvarázsolta a közönséget, miközben maguk is bekapcsolódtak a történeteket színesítő éneklésbe és verselésbe.
A bábszínésszel erről az izgalmas világról beszélgettünk.
Porgányi Márta és Havrincsák Dániel (Gruik Zsuzsa felvétele)
Hogyan lesz valakiből bábszínész?
– Csak azt tudom, belőlem hogyan lett. Anyukám gimnazista kora óta tagja volt a mostani Kövér Béla Bábszínháznak. Nem mondhatom, hogy dolgozott, mert nem munkaként tekintett erre senki. Gyerekkoromban is sokat bábozott, vitt engem is a bábszínházba, ismertem a gárdát. Már felnőtt voltam, amikor egyszer férfi bábosra volt szükségük. Két- vagy hároméves unszolás után álltam be közéjük. Nagyon szerettem, így lettem bábszínész. Később elvégeztünk egy bábos iskolát, tehát papírunk van arról, hogy bábszínészek vagyunk. A szegedi bábozást még egy amatőr társaság kezdte, valamikor az ötvenes években, vagy még előbb. Mindenesetre hamarabb, mint ahogy létrejött a bábszínház Budapesten.
Hogyan látja, milyen a bábszínház elismertsége?
– Nem túl nagy. Amikor húsz éve az állami bábszínházban dolgoztunk, mindig pénztelenséggel küzdöttünk. De úgy látom, így van ezzel a többi bábszínház is, nagy pénzeket nem fordítanak a bábművészetre. A mi társulatunk állami támogatást nem kap, de nem is kértünk, a pályázást is befejeztük. Meghívásokra megyünk, főleg óvodákba.
Mi lehet az oka a bábszínház alacsony megbecsültségének?
– Szerintem az, hogy gyerekekkel foglalkozunk. Ha felnőtt előadásokat adnánk elő, biztosan kapnánk támogatást. A gyerekekre még mindig nem fordítanak elég energiát és pénzt. Pedig a bábszínház felnőttek számára is érdekes lehet. Külföldön ennek hagyománya van, például a cseheknél. Magyarországon ez nem olyan fölkapott, nekünk sincs felnőtteknek szóló előadásunk. Néha ugyan kérnek minket erre, de annyi munkával és pénzzel jár egy darab előállítása, hogy nem fektettünk még ebbe. Anyukámmal volt már két felnőttelőadásom, de az egy szűk körnek, ismerősöknek szólt.
A Mesél a koffer a gyerekek részvételére alapozó előadás. Az interaktivitásra mindig törekednek?
– Nem, kevés interaktív előadásunk van. Mi a paravános előadásokat szeretjük, ami talán divatjamúlt, nem olyan fölkapott, de mi azt tekintjük igazi bábelőadásnak. Zentára ezért a Mesél a koffer című előadást hoztuk, mert nagyon bonyolult átjönni a határon a fölszereléssel, a bábokkal, mindennel. Egyszerűen meghátráltunk ez elől. Másrészt a paravános előadás az egyik legdrágább fajtája az előadásoknak. Maguk a bábok is drágák: egy-egy darab több tíz-, de akár százezer forintba is kerülhet. Nyilván ez is oka annak, hogy paravános előadásokkal ritkábban lehet találkozni. Másrészt azt is el kell mondani, hogy negyven-ötven percig fönntartani a kezet igen megerőltető. Mára már szinte elfeledett a paravános előadás, mi ezt próbáljuk föleleveníteni. Szerintünk egy gyerek ezer éve is ugyanolyan gyerek volt, mint ma. Ezért nem lehet modern darabbal kezdeni egy háromévesnél; előbb ismerje meg az alapokat, aztán úgyis kiderül, mi érdekli.
Mi a titka annak, hogy megszólítsák a gyerekközönséget?
– Szeretni kell őket, ez a legnagyobb titok. Szegeden és más környékbeli településekre is visszajárunk. Érezzük, hogy szeretnek minket, és nemcsak a gyerekek, de a felnőttek is. Megszólítanak az utcán, a boltban, odajönnek, megölelnek, adnak egy puszit. A szeretet a legfontosabb: a gyerekeket is nagyon szeretjük, és bábozni is nagyon szeretünk.
