Kárpáti szőttes címen jelent meg nemrég Pomozi Péter újabb kötete, mely a szerző 2017 és 2022 között született nyelvi és nyelvpolitikai kérdésekkel foglalkozó glosszáiból, tárcáiból, hosszabb vitacikkeiből közöl válogatást. E tizenöt év alatt keletkezett írásokat a szerző időrendi sorrendbe állította, Válogatott írások és Újabb írások című két nagyobb fejezetre bontva.
A szerző nyelvész, tanár, tudományos kutató, a Magyarságkutató Intézet Magyar Nyelvtörténeti Kutatóközpontjának igazgatója. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a tanár úr aktívan jelen van a vajdasági magyarok nyelvi életében. Rendszeresen találkozhatunk írásaival a Magyar Szó hasábjain (ezek be is kerültek a könyvbe), Adától Szabadkáig, Újvidékig személyesen találkozhatunk vele a különböző rendezvényeken. A Magyar nyelvű otthon című könyvsorozatának második köteteként a Vajdaság című kiadványt jelentette meg 2017-ben. Nemcsak a vajdasági, hanem a felvidéki, a kárpátaljai, az erdélyi magyarok nyelvi helyzetének is alapos ismerője. A magyar–magyar összetartozást, melyről a kötet címadó szövegében ír, személyes jelenlétével, közreműködésével, a kisebbségben élő Kárpát-medencei magyarok nyelvi helyzete iránti elkötelezettségével példázza.
Ha végigolvassuk a kötetet, egységes koncepció bontakozik ki előttünk. Pomozi Péter anyanyelvünk múltjának, jelenének és jövőjének kérdéseiről szól, kiemelve azt a sajátosságot, hogy a történelmi változások következtében a nemzeti sorskérdések anyanyelvi sorskérdések formájában is megjelentek. A magyar–magyar összetartozást hangsúlyozza, több országba szétszakadt nemzeti közösségünk nyelvi összetartozásának fontosságát kiemelve. Nem véletlenül, hiszen volt rá példa nem is olyan régen, hogy nem volt célszerű ilyen gondolatokat megfogalmazni. Pedig ha jól belegondolunk – mint ahogy a szerző kiemeli –, az elmúlt évszázadban anyanyelvünk, irodalmunk és kultúránk volt az egyetlen kapocs, amely összekötött minket, és ez a nyelvi szál ad lehetőséget a kapcsolatok újjáépítésére. Természetesen csak akkor, ha minden magyar megérti egymást, bárhol éljen is. A magyar nyelvnek erre a más nyelvekkel szembeni előnyére talán nem is fordítunk kellő gondot, pedig – mint a könyvben olvashatjuk – erre a jellegzetességre már az 1470-es években Galeotto Marzio is felfigyelt.
A könyv számos aktuális, gyakran fájdalmas és jelenleg megoldatlan problémával is foglalkozik. Manapság a világ nyelvi gazdagságának pusztulása, egyes nyelvek drámai kihalása mindennapi jelenség, és úgy tűnik, nem is tudjuk ezt a folyamatot megállítani. Jól érzékelteti ezt a katasztrofális tendenciát a szerző hivatkozása egy „optimista” UNESCO-felfogásra, mely szerint a világ nyelveinek „csak” a fele van veszélyben, egy másik kutatás szerint viszont száz éven belül a világ nyelveinek 90 százaléka várhatóan el fog tűnni. E kétségbeejtő nyelvi és kulturális szegényedésnek – úgy tűnik – csak szemlélői vagyunk, megállítására azonban egyelőre nincs semmiféle hatékony megoldási javaslat.
A Kárpáti szőttes írásai nemzeti nyelvünk aktuális helyzetével konkrét példákon keresztül szemléletesen foglalkoznak. Ijesztő észrevétel, hogy olykor talán már észre sem vesszük, hogy nyelvi gondolkodásunk legbelső összefüggései lazulóban vannak. Elég, ha csak a dátumozás újabb szokásaira gondolunk. Hagyományaink szerint a nagyobb egységtől halad a kisebb felé, ettől eltérően más nyelvekben nem az év, hónap, nap sorrend honosodott meg, hanem fordítva: a nap és a hónap megjelölése után következik az év. Ugyanez figyelhető meg a családnevek esetében is. Gondolkodásunk szerint a családnév megelőzi az utónevet, keresztnevet, míg más nyelvek esetében nem ez a sorrend. A megszokottól eltérő szórendcsere sokszor már fel sem tűnik, például a szállodák elnevezésében: vajon ki gondol ma arra, hogy a Hotel Hilton elnevezés hagyományosan Hilton Hotel (sőt Hilton Szálló) lenne?
A rossz vonzatok elharapódzása, a névelőhasználati gondok, az internethasználat számos problémája, többek között az eltűnő ékezetek vagy az alapvető illemtani szokások mellőzése, a képtelen helyesírású szövegek közzététele például a gyorsétterem-láncok kínálatában (bacönös), az alpári beszéd és viselkedés elterjedése komoly aggodalomra ad okot. Ha már nem érdekel minket sem az, hogyan beszélünk, és nem törődünk nyelvünk írásképével sem, a szerző meggyőződése szerint erőteljes lépést teszünk nyelvünk feladása felé.
A nyelveket jelenleg nem csak a kihalás fenyegeti – figyelhetünk fel a Kárpáti szőttes több írásában kifejtett gondolatra: „nyelvgyilkosság” a nyelvek átigazítása a mai elvárásoknak megfelelő „gendersemleges” módra. Igen nagy bajban vannak azok a nyelvek, amelyek megkülönböztetnek hímnemet és nőnemet. Szerencsére ebből a szempontból talán nem fenyeget minket olyan veszély, mint a német nyelvet. Pomozi Péter egyik írásában kitér arra a – józan ész számára inkább kabaréba illő – közéleti vitára, mely Németországban kerekedett abból kiindulva, hogy a hímnemű Professor és a nőnemű Professorin szóalakokat hogyan lehetne gendersemlegessé változtatni. Nos, a javaslat szerint a Professx lenne a megoldás. Igaz, hogy ezt a szót kimondani sem lehet, de legalább nemsemleges!
A kötet gazdag gondolat- és példaanyagából csak egy-két szálat húztunk ki. A könyv egészét, bármiről is essék szó, átjárja a nyelvek sorsa iránt érzett aggodalom, nemzeti nyelvünk iránti felelősség. A szerző a kedvezőtlen tendenciát megállító nyelvpolitikában és nyelvstratégiában lát kiutat, reményt, a legnagyobb veszélyt pedig az általa többször is emlegetett elnémulásban. Kárpáti szőttesünk mintázata talán nem olyan erőteljes, mint volt, létszámunkban, anyanyelvünkben is fogyatkozunk. Nyelvünket használni kell, mindenhol, ahol lehet, nem magunkba fojtani, elnémulni. „Mert nem a fogyás okozza a nyelv elnémulását, hanem az elnémulás a nemzet fogyását. Egyszer ezt kéne megértenie minden gondolkodónak, ha nemzetünknek valódi jövőt akarunk.”
A Kárpáti szőttes című kötetet az Anyanyelvápolók Szövetsége jelentette meg. Szíves figyelmébe ajánlhatjuk mindenkinek, akit a nyelvek sorsa, különösképp anyanyelvünk helyzete és jövője foglalkoztat.
