Itt minden karnyújtásnyira van, ég és föld, vizek és fák, a magasságos csillagok. Itt a szikes, füves semmi alatt oroszlános kapuk, középkori boltívek dobognak. Az ember itt alkonyatkor, ha kiáll a dűlőútra, két kezével bármikor elérheti az égtájakat. Olyan lesz, mint Krisztus király az oroszlámosi kereszten, aranylóan fényes és méltóságteljes. Itt a végtelen semmivel sem több, semmivel sem kevesebb, mint másutt, csak az ember aránylik másként a mindenséghez. Itt, ahol sokáig kell nézni a távolba, hogy az ember észrevegye a semmit a messzeségben, nagy súlyuk van a csillagoknak s az égnek. Nem menekül, csak meghajlik, és hordja kitartóan hozományát, míg meg nem pihen az ember. Aztán nyáréjszakákon álmában odaáll a végtelen ég alá, és parázsló csillagokkal rakja meg kalapját, úgy világít az angyaloknak. Kicsi az ember. Itt csak a végtelent látni, és az is olyan messze van, hogy értelmetlen minden sietség, minden kapkodás. A látóhatár egy lépéssel úgyis mindig előtte jár. Megtanulja ezt idővel az ember, és hozzá idomulnak a szentek. Gyalog jár itt még Szent György is, gyalogszerrel küzd meg a sárkány képében a gonosszal. Majd hajnalban kel, alázattal paprikát öntöz, és a fák alól cefrébe gyűjti a lószemű, hamvas szilvaszemeket. Végül a szikkadó fokhagyma fölé a pajtában kihúzza a dohányfüzéreket. Istennek, embernek, gyalogos szenteknek ezen a vidéken így teljes a sorsa.
