Azok, akik a Kanizsai Írótábor megalapításakor születtek, már nyugdíjas korúak, de a rendezvény még korántsem nyugdíjas éveit éli. Pedig 67. életévébe lépett, s e hét végén lesz az idei találka, a várva várt eszmecsere, csevegés, kiállítás, tanácskozás. A sorok írója hatvankilencben, tehát pontosan ötven éve járt először a táborban Fehér Gyula szerkesztővel, hogy az Újvidéki Televíziónak (akkor még Belgrádhoz tartozott) tudósítsa a nézőket az ottani eseményekről, s bizony irigykedve hallgattuk az idős írókat – Majtényi Mihályt, Gál Lászlót, Bogdánfi Sándort, Herceg Jánost és az akkor még középkorúnak számított Pap Józsefet, Fehér Ferencet, Ács Károlyt, Bori Imrét, Németh István, Major Nándort –, ahogyan irodalmi témákról csevegnek s vitatkoznak, néha hevesen is a kanizsai régi fürdő vigadójának teraszán, nekünk meg hol egyiküket, hol másikukat kellett kamera elé kérnünk, hogy Lányi István rendezővel és Németh Árpád operatőrrel eleven, élethű jelentéseket készítsünk. Emlékszem, Koncz Istvánt, a szervezőt is megszólaltattam, aki arról beszélt, hogy a legelső táborozástól kezdve ott van, s az írótábor lényegét legtöbben az írói társalgásban, beszélgetésekben, tehát a feloldásban és kalandozásban látja. Sáfrány Imrére is emlékszem, aki akkor szintén újságíróként, a 7 Nap megbízásából (is) volt jelen, de hozta magával a festőállványt, hogy megfesse az ismert, hatalmas lombozatú kanizsai kőrisfát, amelynek árnyékában, mint mondta, olyan jó megpihenni.
Aztán ott voltam, immár lapunk tudósítójaként, 1972-ben is. Igen, folytak a viták, jól emlékszem, a könyvkiadás és folyóiratok sorsa, jelene és jövője volt a téma, s az irodalomi műfajokról is kifejtették véleményüket. Majtényi pipázgatva a maga lassúságával fejtette ki például, hogy szerinte a tárca is rendkívül komoly irodalmi műfaj, hiszen a történetet úgy kell megkomponálni, hogy tömör, némi humorral fűszerezett és plasztikus legyen, de fedje is bizonyos titokzatosság, valami különös, s végső soron elgondolkodtatót tárjon olvasója elé.
Herceg szerint pedig a novella akkor jó, amikor olvasóként fejbe csap, legyen kínos vagy mulatságos, de történetére még sokáig emlékezzünk. Bori pedig a regényben arra kíváncsi, mit tud az író a világról, pontosabban ne csak fölvillantson, hanem történetmondásával tárjon is elénk egy teljes világot.
Később már folyóirat-, majd könyvszerkesztőként jártam évi rendszerességgel a táborba, sőt 1982-ben Fehér Kálmán akkor a kiadói-főszerkesztői fölkérésére recenzense lehettem a Kanizsai Írótábor harmincadik évfordulójára megjelent, máig emlékezetes kötetének, A csönd városának. Gál László 1955-ben a Hídban közölt Kanizsa című hangadó verse már a védőborítón is olvasható volt, miszerint: „Ez a Csönd szép városa / magam is halkan írom / most elmegyek és a szívem egy darabja / marad és csöndesen emlékezik / a Tiszára és a parkra: a halkszavú emberekre / – köztük barátokra is – szép volt. // Kanizsa a csönd szép városa / hangos időkben.” A kötetben kilencven író, költő, képzőművész, történész és helytörténész szerepel. A fotósok száma is majd tíz. Ahogy most a Pató Imre által összeállított, szerzőkről készült életrajzi adatokat olvasgatom, szinte mellbe vág, hogy közülük alig vannak még életben. De ismét beleolvasva a könyvbe, látom, hogy ez – azon túl, hogy Kanizsa bédekkere – olyan komoly esztétikai értéket képviselő több műfajú irodalmi szövegeket tartalmaz, amelyek méltán megérdemelnék, hogy egy hasonmás kötetben ismét megjelenjenek.
Ott voltam akkor is, amikor arról döntöttünk, hogy tematikus táborozásokat tartsunk. Ennek szép példája volt a „zöld programnak” keresztelt sorozat, amelyből emlékezetes marad a Nézni a Tiszát mint radikális program (1988) projektum megvalósulása. Az előbbi tanácskozás anyagának egy részét a Hídban közöltük (itt jelent meg Szeli Istvánnak a XIX. és XX. századi Tisza-versek alapos, értelmező, máig ható tanulmánya), az utóbbiból pedig ismét könyv született, amelynek előszavában a szövegeket válogató Tolnai Ottó nem kis megelégedéssel állapította meg: „Noha az értekezlettel, a gyűléssel szemben mindig a szimpozion-formát, a kötetlen eszmecserét, csevegést hangsúlyoztuk, az idén egész könyvre való hozzászólás készült el, íródott meg előre (hihetetlen, de 30 szöveg)!”
A Kanizsai Írótábor történetét illetően a könyvkiadás szempontjából még néhány kiadványt kell kiemelni. Pató Imrének az 1984-ben megjelent írótábori bibliográfiáját, Bori Imre Szociográfiák nyomában könyvét és nem utolsósorban A Magyarkanizsai Írótábor antológiája (2003–2007) című gazdag tartalmú kötetet, amelynek válogatója és szerkesztője Tari István volt, valamint a 2013-ban megjelent Kanizsai képmesék című kötetet, amely Dormán Lászlónak a nyolcvanas években készült fotói mellett az írótábor résztvevőinek a szövegeit is közli. Minden bibliográfia fontos, mert adathalmaz, amely alapján rekonstruálhatók a múlt történései, Bori Imre viszont Papp Györggyel közösen még 1995-ben ajánlotta, hogy az írótábor és a magyarkanizsai Cnesa Művelődési Központ szorgalmazza a szociográfiai kutatásokat „…azzal a céllal, hogy a műfaj jegyében irodalmi, tudományos és leíró eszközeivel vizsgálja különböző típusú közösségek (falu, kisváros), továbbá a vajdasági magyar polgári, ill. a parasztcsaládi életforma múltját, alakulását és jelenét, valamint az elvándorlás és az együttélés szociográfiai vonatkozásait.” A tíz éven át működő műhely eredménye Bori tanulmánykötetén (1997) és az Adorjánról született köteten (2003) túl, hogy számos folyóirat-publikáció is született, s volt ösztönző hatással több szociografikus elemeket hordozó helytörténeti munkának a megírására. Az említett antológiát pedig ismét az impozáns, mintegy nyolcvan írót, költőt, képzőművészt, fotóst és karikaturistát felvonultató igényes válogatása miatt emlegetjük és dicsérjük, hiszen mindaz, ami a kötetben olvasható és látható, az írótáborban hangzott el, illetve volt bemutatva. (Sajnos, az ebben a kötetben szereplők közül is már mind több név elé kell odagondolni a keresztet.)
Az itt felsoroltakból is kitűnhet, hogy mi, írók, legalábbis sokan közülünk, a lelkünkben hordozzuk Kanizsát, s abban a reményben élünk, hogy a magyarkanizsai olvasóink is bennünket!
