1.
Az őszről fogok írni.
Emlékszem, ötödikes elemista korunkban ez volt az egyik első feladatunk, nagyszerű magyartanárunk, Vikor Rózsa adta ki: tessék fogalmazást írni az őszről. Teleírtam a fél füzetet, a tanárnő eleinte gyanakodva méregetett, aztán megszokta, hogy minden dolgozatom ilyen – az átlagosnál hosszabb és az átlagosnál jobb mondatokat írok, és az átlagosnál kevesebb a helyesírási hibám, konkrétan nincs is, viszont a kézírásom csapnivaló, a füzetem kinézete úgyszintén, pacák sokasága a macskakaparás közt, csálén húzott margó – ki emlékszik még a margózós délutánok boldog unalmára? –, mindent összevéve rendetlen egy alak vagyok, de az átlagosnál jobban tudok írni.
Remélem, ez még mindig igaz. Ha az átlagosnál jobban tudok írni, akkor már rendben vagyok. Az osztályban húszan voltunk, ha jól emlékszem, egyedül én végeztem magyar nyelv és irodalom szakon, a többiek között van remek lakatos, közgazdász, vegyészmérnök, ápolónő, fogorvos, hegedűművész, tanítónő, hivatalnok – hozzájuk képest jobban írok, legalábbis remélem, hogy így van. És ez elegendő is. Pontosabban, csak ez számít. Ez a mérce, amikor az őszről írok. Lássak meg ebben az őszben valami olyant, találjak ahhoz mondatokat, amitől jobb leszek az átlagosnál, és érdemesnek tartanak arra, hogy elolvassák a mondataimat. És jobb lesz ettől a kedvük, legalábbis nem lesz rosszabb. Hozzáadok a naphoz, és nem elveszek belőle.
Aztán feladtam. Nem tudok már fogalmazást írni az őszről. Viszont azt, hogy általános iskolai osztálytársaim eszembe jutottak, hogy még mindig el tudom mondani az osztálynévsort, hogy felidéződik bennem az orrot csiklandozó krétapor, az állottan nedves szivacs büdöskés szaga, a lökdösődés, amitől a pad sarkába beakad, majd leszakad az iskolaköpeny zsebe – önmagában a felidéződő szó: iskolaköpeny –, a hozzá fűződő vasárnap esti illat, miközben anyám vasalja a kék anyagot, rendkívüli módon értékelem. Örülök ennek. Széppé teszi a napom. Napközben is fel-felkuncogok, ahogyan egyre sokasodnak a felbukkanó emlékek, csínytevések, verekedések, a kinti tornaórák elején lúdbőrző testünk, egymást figyelő tekintetünk, az ördöglakat rejtelmei, a Jó Pajtás zizegő lapjai. Ha akad valaki, akinek ezt olvasva hasonló élményei jutnak eszébe, akkor az mégis olyan, mint egy jól sikerült fogalmazás az őszről, az iskolakezdésről, az örömről, az életről, a gyerekkorról, a gyerek iskolakezdéséről, az ő örömeiről, a nagyszülők párás tekintetéről és így tovább.
2.
Tegnap találkoztam ovistársammal. A kopaszodó férfi kék szeme ugyanolyan vidám pajkossággal tekint a világba, mint amikor megismertem a Sand-óvodában. Attól tartok, annak az ovinak nem is volt neve. Ha volt is, én nem tudok róla. Aki tudja, jelentkezzen! A mosoly, a köszönés, a hogy vagy, hogy vagy mellett maradjon meg az ovink neve, ha már az épület eltűnt. Úgymint lebontották. Tulajdonképpen nem bontották le, de nincs. Évekig tünedezett el az épület, szinte téglánként. A telket visszahódította a természet. Fák, borostyán, bokrok. Kidőlt-bedőlt kerítés. A Sand-pályánál. Ha ez mond valamit még valakinek.
3.
Amikor augusztus végén lopakodni kezd az ősz, leülök a bejárati ajtóhoz vezető, még langyos lépcsőre, lehunyom a szemem, és magam elé képzelem az egykori kertvárosiakat, akik az első nyilvános atlétikai bemutató résztvevői voltak. Szőlők és gyümölcsösök között, 1878-ban. Alig két évvel korábban, 1876 decemberében alakult meg a szabadkai korcsolyázóegylet. Ülök a szeptemberi délutánban a házam lépcsőjén, és azon töprengek, milyen sokféle dologról lehetne írni egy őszről szóló fogalmazásban, aminek örülnének az osztálytársaim, legalábbis nem szomorítanám el őket, hanem felidézném bennük közös gyerekkorunk emlékeit, a korcsolyázós délelőttöket, az atlétikaedzéseket, megannyi remek dolgot, amire érdemes gondolniuk, amikor nehezen indul a nap, amikor becsípődik a derék, amikor nem látszik a munkanap vége, amikor már képtelenség felidézni a szabadkai illatokat Szabadkán, Budapesten, Kanadában, Szegeden.
4.
A sand. Helyesen így kell írni: SAND (Subotičko atletsko nogometno društvo), ami az SZHSZ Királyságban alakult. Egyébként: „A Szabadkai Sport Egylet labdarúgó szakosztálya 1898-ban alakult Az első szabályos labdarúgómérkőzést Jugoszláviában Szabadkán játszották, 1899. május 22-én. A mérkőzés a Zombori kapunál levő térségen volt – írta a Bácskai Hírlap –, melyből a szabadkaiak kerültek ki győztesen, mert míg a halasiak csak egy gólt csináltak a szabadkaiak hetet.”
5.
Ilyen dolgok alakítják a közhangulatot. A gyerekek hangulatát, akik ma is ugyanolyan csatakosan, izzadtan jönnek ki az iskolából, mint annak idején mi. Ezt onnan tudom, hogy láttam. Éppen kicsöngettek, délután hat, fél hét körül járt az idő, a közkedvelt kertvárosi vendéglátóipari létesítménybe sétáltam, hogy a szokott társasággal találkozzam, amikor kizúdultak a kölkök, lányok és fiúk, hetykén, izzadtan, izgatottan, kiabálva, ide-oda cikázva, jókedvűen, hogy vége a napnak, legalábbis az iskolai napnak. Ráismertem a feneketlen, telhetetlen boldogságra, amit csak a gyerekek ismernek. Eszembe jutott, hogy én is éreztem ezt. Jó volt gyereknek lenni. Úgy láttam ezeken a gyerkőcökön, hogy nekik is ugyanolyan jó gyereknek lenni. Egyikük a kocsiútra ejtett egy tízdinárost, majdnem visszaugrott érte, de még időben hátrapillantott, az egyébként is lassan haladó autós fékezett, egy apuka odakiáltott a kislánynak: stani!, a világ rendben van, mert a gyermek elkámpicsorodó arccal nézte, ahogyan a tízesen áthajt a kerék, majd széles vigyorral konstatálta, hogy semmi baja nem esett a pénzének, odaugrott, felkapta, és már futott is a többiek után. Mit lehet venni tíz dináron? Ezen töprengtem. Az önki ugyanott van, ahol mi a Bazookát vettük, talán 50 paráért. Ők is biztos ilyesmit fognak venni, egy most divatos rágcsálnivalót.
6.
Lehetséges, hogy erősen tévedek, amikor úgy gondolom, az ilyen dolgok alakítják a közhangulatot: gyerekzsivaj, nevetés, középkorú osztálytársaktól – akik egykor a csínytevés nagymesterei voltak – érkező üzenet, sört vedelnek valahol Szlovéniában, méghozzá abban a pólóban, amit egyik osztálytalálkozónkra csináltattak, rányomtatták az osztályképet, I. c, ott ülünk a fák alatt a Jánosi tanító néni körül, a fiúk és a magasabb lányok állnak. Az osztály sohasem a terem. Az osztály mi vagyunk, akik együtt töltöttük ott az időt.
7.
Lehetséges, hogy erősen tévedek, amikor úgy gondolom, röpke találkozásom egykori ovis társammal a városban nemcsak annyit jelent, hogy ismerjük egymást negyvenhét éve, és ugyanabban a városban élünk, ismerjük annak utcáit, köveit, talán még olyanok is akadnak, akikről tudjuk, hogy kicsodák, és merre mennek az úton, hanem ennél többet jelent, közhangulat alakító, mert felidézi a SAND-pályát, a város múltját, bonyolult történelmi helyzeteit, a jó és rossz korszakokat, eszünkbe juttatja, hogy olvasókörök, sportegyletek alakultak és újraalakultak, eszünkbe juttatja, hogy az emberek közösségbe vágynak, örülnek annak, ha közösségben lehetnek.
8.
Lehetséges, hogy erősen tévedek, amikor úgy gondolom, a közhangulatot mi magunk alakítjuk, amikor reggel kinyitjuk az újságot, vagy megnyitunk egy online sajtóorgánumot, és elolvassuk, hogy mi minden van a világban és körülöttünk, de aztán azt mondjuk, ez is csak egy ősz, legyintünk, mert mi fontosabbak vagyunk, mi vagyunk a fontosabbak, nem az, amit rólunk el akarnak hitetni velünk, és kinézve az ablakon, meghallva az első gesztenye koppanását, az avar zizzenését, felidéződik bennünk az élet, felidéződik egy hajdan kötelezőn megtanult vers arról, hogy itt van az ősz, itt van újra, és mosolyogni kezdünk, beleszippantunk a levegőbe, odakiáltunk a szomszédnak, átsegítjük a zebrán a morgós öreget, a boltban előreengedjük a várandós nőt, összeülünk a kedvenc helyünkön, és megrendeljük a sört – Szabadkán, Szlovéniában, Kanadában, Budapesten, Szegeden. Mi alakítjuk a közhangulatot azzal, hogy fontosak vagyunk egymásnak, hogy régi sérelmek ellenére is fontosnak tartjuk, hogy köszönjünk egymásnak, ha másért nem, hát amiatt, mert együtt voltunk elsőáldozók, vagy megdobáltuk egymást hógolyóval, vagy mert az életünk közös akkor is, ha szétválnak útjaink.
9.
Lehetséges, hogy erősen tévedek mindezekben, és ez nem egyéb, mint egy fogalmazás az őszről, amit a képzeletem ural. Egy fogalmazás az őszről, ami inkább nosztalgia, semmint a valóság. Mert a valóság az, hogy minden tönkremegy, leépül, eltűnik, ahogyan az emberek is elmennek, akik meg maradnak, azok mind rémesen érzik magukat.
10.
Lehetséges.
11.
De az is lehetséges, hogy nem tévedek, és ez is csak egy ősz, ami itt van, itt van újra, és a még langyos lépcsőn ülve felidézhetjük mindazt, amit tudunk, amit rajtunk kívül és úgy, ahogyan mi, senki más nem tud.
