Szepesy Gyula Nyelvi babonák című könyve (1986) jó néhány nyelvművelői babonát taglal, olyan nyelvi jelenségeket, amelyeket a nyelvi tévhitek terjesztői bármiféle vizsgálódás vagy tájékozódás nélkül megbélyegeztek. Számtalan régi és újabb irodalmi példával illusztrálja, hogy a károsnak kikiáltott jelenségek igenis illeszkednek a magyar nyelv rendszerébe. Ez alkalommal ebből a kötetből választottunk egy írást, amelynek témája manapság is időszerű.
Az 1960-as évek kezdete óta egyre gyakrabban hallhatunk a külföldi utazásból megtérő hazánkfiaitól ilyen mondatokat: „Az idén három hetet töltöttünk Olaszban”; „Megkaptad a lapot, amit Spanyolból küldtünk?” Voltak, akik eleinte berzenkedtek az ilyen nyelvi „vétség” ellen. Szerintük az ország szó elhagyása merőben új nyelvi jelenség, a rohanó atomkornak a szülötte. Tévednek! Ha egy kissé széjjelnézünk nyelvünk háza táján, és a letűnt időkbe is visszatekintünk, akkor azt látjuk, hogy bizony nem új nyelvi jelenségről van szó.
Valamikor régen ez a rövidebb forma volt a gyakoribb. Ezt bizonyítja egyebek között a Magyari, Németi, Morvai, Oroszi név is. Ha azt mondják nekem: „András is szegedi”, akkor megtudom, hogy András Szegeden lakik, vagy Szegeden született. A Magyari, Németi, Morvai, Oroszi név tehát azért válhatott családnévvé, mert volt egy olyan földterület, melyet Magyarnak, Németnek, Morvának, Orosznak neveztek. Ezt a magától adódó következtetést valóságos adatok is megerősítik.
A 15. században írt széphistóriában – Eurialusnak és Lucretiának szép históriája – ezeket olvashatjuk: „Udvar népe közte egy szép ifjú legény Franciából jött vala”; „De az Franciából való Eurialust kérdi hogyha ismerné”; „Nemcsak Olaszország, de mind Magyar és Német hallotta te híredet.”
Íme, írásban is megtaláltuk a Magyar és Német országnevet, amit az imént csak kikövetkeztettünk. Arról is tudomást szereztünk ebből a régi széphistóriából, hogy a Francia régen általánosan használt országnév volt, tehát nem a nyelvet, a népet és az embert (francia nyelv, francia nép, francia ember) jelölte, mint napjainkban. Hiszen a Francia ebből ered: Frankia, vagyis a frankok honát, földjét, országát jelentette, mint ahogy Anglia ma is: Anglia (nem népnév, hanem országnév).
Amikor Pázmány II. Ferdinándnak királlyá választása érdekében agitált, mindig Morvát írt Morvaország helyett. Zrínyi pedig Az török áfium ellen való orvosság című művében ezt írja: „Lengyelben azért nincs mit remélnünk”; „Olasz a harmadik szomszéd”; „Muszkát (= Moszkvát) nem számlálom.” A muszka szó tehát, mint látjuk, a Moszkva városnévből (nagyfejedelemség nevéből) ered.
Tanulságos Szepsi Csombor Mártonnak érdekes útleírását (17. század) olvasni. Idézem a következő mondatot: „Értem azután Rochesterbe, rossz kis város, mint egy öreg faluja Franciának”; „Ezután oly nagy háborúság támada Franciában az vallás miatt, hogy.” A Francia tehát nála is Franciaországot jelenti. Ebből képezi a melléknevet: „fejét vétették Carolus Septimus [VII. Károly] francia királynak idejében”; „ez alatt viszontag egy aranyos tábla, de francia írással.” Nem sok hiányzott hozzá, hogy Angliából is melléknév legyen, akárcsak a Franciából. Szepsi Csombornál ugyanis ilyen formában is megtaláljuk: Angliaország. Volt idő tehát, amikor váltakozva, tetszés szerint használták ezeket a formákat: Francia – Franciaország, Anglia – Angliaország. A nyelvhasználat érdekes módon később úgy alakult, hogy az előbbinél a hosszabb, az utóbbinál a rövidebb forma kerekedett fölül az országnév jelölésére.
Még csak Arany Jánostól idézek, a Sir Patrick Spens című balladából:
Norvég felé, Norvég felé,
Norvégba menni kell:
Norvégiai királyleányt
Szállítni vízen el.
Hétfő reggel a vásznakat
Eresztik szabadon;
Norvégban ők kiszállanak
Egy szerdai napon.
Nemcsak irodalmi művekben őrződtek meg a rövidebb formák, illetve nemcsak az írott nyelvben voltak járatosak még az ország szóval való bővülés után is, hanem a népnyelvben is menedéket találtak.
Semmi okunk nincs tehát rá, hogy megrójuk ezeket az utóbbi évtizedekben újjáéledő és a köznyelvbe is behatoló, jelentéstapadással is magyarázható rövidebb formákat. Hiszen vannak az Olaszban-, Lengyelben-féle rövidítésekhez, jelentéstapadásokhoz egészen hasonló, mindenki által elfogadott rövidülések is. Például: „Holnap reggel megyünk úszni a Széchenyibe” (értsd: Széchenyi-fürdőbe); „Nem tudod, mit adnak a jövő héten a Madáchban?” (értsd: Madách Színházban). Példák a nem jelentéstapadásos rövidülésekre: matematika – matek; laboratórium – labor; eszpresszó – presszó.
A nyelvészek többsége elfogadja a régi és a mai nyelvből is igazolható rövid változatokat. Ez esetben inkább a publicisták akadékoskodnak, arra hivatkozva, hogy ugyanaz a szó nem jelentheti az embert, a nyelvet, a népet meg az országot is. Cáfolatképpen vessünk egy pillantást a fejezet címére, ahol harmadiknak ez áll: Japánban. A japán szó, kisbetűvel írva, jelentheti az első hármat; és ugyanaz a szó, nagybetűvel írva, jelentheti az országot is: Japán. Ezt még a logikázók sem kifogásolják. De hiába is kifogásolnák, mert mindenki így mondja és írja.
Ha pedig Pázmánynak jó volt a Morva, Zrínyinek a Lengyel és az Olasz, Aranynak a Norvég, akkor a kései utódok se akadjanak fönn a Spanyolon. De azért mérlegeljük, hogy mikor használjuk a rövidebb formát.
