Új Petőfik

1.

Nem határoznám meg és nem írnám körül, kik is az új Petőfik, de ez és így jutott eszembe. Pontosan így. E szókkal: új Petőfik. És elsősorban nem költőkre gondoltam, ez bizonyos, noha nem kizárható az irodalom. Viszont fiatalokra, szabadságláztól lobogó tekintetekre, barikádokon magasra emelt karjuk előrelendül, megmutatjuk, hej, mi a szabadság! Nem volna ellenemre, hogy megmutassák, mi a szabadság. Továbbmenve: mi a világszabadság, mert arról van itt szó, a szent világszabadságról, mely piros zászlók alatt gyülekez¹. Ellenkezés eszembe sem jut. Félreállok, koromnál fogva egyébre nem vagyok alkalmas, csak arra, hogy nézzem, amint megmutatják és megvalósítják. Kicsiben, nagyban. Kisvilágban, nagyvilágban. Félreállva, csöndesen figyelem a körképet, a hozzá kapcsolódó terepasztallal – és ahogy ezt leírom, valóban olyan, mintha a tizenkilencedik században bámészkodnék, a szabadságról hallgatva, hogy micsoda is az, hej, nem veszem zokon, ha megmutatják, megvalósítják. Kinek-kinek a maga fiatalsága. Az enyém a kilencvenes évek széteső Jugoszláviája. De ez nem tartozik most ide. Hacsak annyiban nem, hogy éltem én már világszabadságban, az sem rossz, ha van benzin, áram, gáz meg farmerka, olasz. Ahogyan voltam én már fiatal, nem is egyszer, múló állapot, egy ideig visszaesőként még meg-megjelenik az ember, aztán már csak szemlélődik. Hacsak nem akar nevetség tárgya lenni. De ez nem tartozik most ide.

Petőfi Sándor huszonhat éves koráig élt. Igazi fenegyerek, őrült zseni, küldetéstudatos költőbe oltott nagyszerű színész, aki forradalmárnak áll. Tökéletes konceptuális művész. A valóság helyébe a gondolatai, azok helyébe az élete kerül. A túlélőket üldöző lelkiismeret. Fölforgató. A rongyéletüket választók évtizedekig összerezzenve néznek hátra sétájuk közben, hogy ott üvölt mögöttük az egyetlen bátor költő, aki nem írta, hanem élte azt, amit mondott.

Petőfi Sándor nemzeti hős. A nép nyelvén szól. A magyar költészetben előtte senki úgy nem írt, és senki arról úgy, ahogyan ő. Családi líra, hitvesi szerelem, tájköltészetében az alföld. Plusz a világszabadság.

Petőfi Sándor három évvel a halála előtt megírta a saját sorsát. Be is teljesítette, ami művészi alakításként felülírhatatlan és örök.  

Innen indulnak az új Petőfik. Nem mondom, hogy innen indulnak, csak megállapítom, leíró értelemben, semmi egyéb. Nem indulhatnak máshonnan, ha magyarok. Hiszen Petőfi Sándor nem vehető ki a magyarból. Ilyen dolog ez. Akkor sem vehető ki, ha a világszabadság megvalósítása a szent cél, mert már azt is kiadta parancsba 1846-ban. Kiadta a népnek, a költőknek, a forradalmároknak, az irodalmi társaságának, a biliárdpartnereinek, de elsősorban saját magának.

2.

A szabadság hiányára oly érzékeny új Petőfik is oly korban születtek, mint amilyenben a költő, amennyiben arról való általános iskolai, hevenyészett tudásunk, hogy jó időszak volt a magyar reformkor, nem téves. A felzárkózás időszakából bomlott ki 1848, a reformkor emlőin nevelkedett Petőfi Sándor. És miközben magyar forradalmárként nemzeti hős lett, a világszabadság eszméjét tűzte zászlajára, fontos volt számára, hogy a bőség kosarából mindenki egyaránt vehessen, a jognak asztalánál mindenki egyaránt helyet foglalhasson, és a szellem napvilága ragyogjon minden ház ablakán. Mindenki. Ezen nemes szándék megvalósítására tüzelte a költő költőtársait, hogy menjenek a néppel tűzön-vízen át. Az átalakulás harminc éve után nem csodálkozhatunk azon, hogy megszülettek az új Petőfik, helyet követelnek maguknak, sikert aratnak és követőik vannak, mert mondanak valamit, kimondanak valamit, amire az ifjúság szomjazik. Nemes célokért küzdenek az új Petőfik, a szósölmédia minden ösvényén, de az utcán és a kocsmákban is. Akik dohognak ezen, igazságtalanok. Miért is kellene tudniuk a szabadságban születetteknek, hogy az is szabadság, ha akkor olvasok, amikor akarok, nem pedig akkor, amikor van áram. És miért ne követelhetnék, hogy rollerezzen mindenki vagy járjon gyalog, de legalábbis ne autózzon páros napokon, amikor nem tudják, hogy volt olyan szabadság, amikor az üzemanyaghiány miatt páros és páratlan rendszámtáblájú autók más és más napokon közlekedhettek. Szűkebb pátriánkban, vidéki városunkban pedig az új Petőfik miért ne írhatnának keményen a klímahelyzetről és környezettudatos életről, amikor nem tudják, hogy szellemi elődeik 1974-ben megszüntették a villamost, hogy rémes buszok pöfögjék tele a levegőt, mert az sokkal jobb.

Egy letűnt korban születtünk és nőttünk fel, a fejünkben a világszabadságnak teljesen más értelme volt, ahogyan Petőfiről is legalább annyira eszünkbe juthatott a brigád, mint a költő – az elmúlt harminc év így lett ünnep, ámulat és értékelhető valóság. Azonban ez nem jogosít fel arra, hogy dohogjunk, mert a fiatalok új Petőfiket találtak maguknak, mert a szavunk nem jut el hozzájuk, mert semmit nem jelent számukra bármi. A minden talán jelent valamit – a mindenben a világszabadság is benne van, a korlátlanság, mindennemű memoriter száműzése, a folyamatosan fokozható egyenlőség, a jelszavak fontossága a teljesítménnyel szemben, az otthoni munka a közösségben végezhető munkával szemben. A munkahely fogalma, ami összeolvad az otthonnal, a bölcsivel, a konditeremmel, a magánszféra feloldódása a közösségiben, miközben nincs valóbani közösség, ahol alkalmazkodni kell, a kivétel legyen a szabály, és éljek úgy, mintha máshol élnék. Hogyan érthetnénk meg mi, akik még nem vagyunk elég öregek ahhoz, hogy idősek otthonában morzsoljuk a napokat, de elég öregek vagyunk ahhoz, hogy ismerjük még a diktatúra szó tartalmát, azokat a fiatalokat, akik abba születtek bele, amire mi vágytunk, és amiről kiderült, hogy csalfa is meg ábránd is. Nincs ránk szükségük. Új Petőfikre van szükségük, ideálokra és eszmékre, mert nagyszerűek: emberek.

3.

Milyenek az új Petőfik? Azt nem határoznám meg és nem írnám körül, hogy kik ők, nem célom semmiféle személyes jelleget kölcsönözni – magamat kímélem. De foglalkoztat, hogy milyenek? Hiszen az egyértelmű, hogy azért lettek ők új Petőfik, mert szükség mutatkozik rájuk. Ilyenek. Új Petőfik. Sokan vannak, szavaik nem különböznek. Az, hogy sokan, azt jelenti, hogy nem egyetlen van belőlük, mint Petőfiből. Nem tömegességet jelent az, hogy sokan, hanem termelődést. És szeretik a kényelmet. Nem szeretik a következetességet. Fontosnak tartják a világszabadságot, de nem azért, hogy boldogabb legyen az emberiség, hanem azért, hogy ne különbözzenek másoktól. Feloldódjanak. Ha valaki megkérdezi, hogy használnának-e textilpelenkát, mintegy óvandó a bolygónkat, megdöbbennek ekkora parasztságon: szart tegyek a mosógépbe?!

4.

Amikor a buszmegállóban végighallgattam e szöveget ihlető beszélgetést, ennél a mondatnál majdnem odaszóltam: nem, azt a vécébe, aztán a pelust előtte öblítsd ki. És akkor a mosógépbe. De eszembe jutott, hogy olyan volna, mintha dohognék. Márpedig én nem akarok dohogni.

Ellenkezés eszembe sem jut. Félreállok, koromnál fogva egyébre nem vagyok alkalmas, csak arra, hogy nézzem, amint megmutatják és megvalósítják. Szurkolok értük. Addig is bemásolom ide Petőfi Sándor versét. Nekem ennyire futja.

Egy gondolat bánt engemet...

Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le... –
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. –
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!

(Pest, 1846. december)