Sally Rooney Normális emberek című regénye kapcsán ötlött fel bennem ez a cím. Nem is jutottam ennél tovább, mert az írónőtől megtanultam, hogy nem lehet és nem kell szerteágazó ösvényeket alakítani a mondatokból, pontosabban kell, csak nem úgy. Hanem hogyan? Ezen töprengtem, miképpen is tudnám megfogalmazni azt a bonyolult egyszerűséget, amely a regény nyelvezetéből fakadóan annak dinamikáját adja. Nem vagyok kritikus, nem volna bátorságom erről írni, viszont szomjúhozom, akár a szikkadt, száraz föld, azt a tudást, amelyből megérthetem azt a (leg)fiatal(abb) író(nő)k jelentette vonulatot, amely a huszonegyedik század nagyra, megkerülhetetlenre értékelt irodalmi alkotásait adja. Szigorúan a technikát nézve nem csak Rooney könyveiről van itt szó, hasonló módon íródott Paula Hawkins Lány a vonaton vagy Jane Harper Aszály című regénye is, hogy csak néhányat említsünk. Behatárolt időmennyiségben (nem időegységben) elhelyezett történet, amelynek feszültségét a vágási technika adja, az olvasói érdeklődést pedig a hősök szinte tizenkilencedik századi műveket idéző módon direkt története jelenti, azzal az olvasás első pillanatával kezdődő és egyfolytában fokozódó, megkerülhetetlen – a novellaolvasásból ismerős – érzéssel, hogy fordulóponthoz érkeznek, valami olyasmi fog történni velük, ami meghatározza egész további életüket. Az erős lélekábrázolás szintén erős, de csak pontszerű jelzésekkel ábrázolt társadalomrajzzal egészül ki. Mondhatják, ez az irodalom, feltaláltam magamnak a langyos vizet.
Elképzelhető azonban, hogy ez az újszerűségként értékelt lineáris szaggatottság a huszonegyedik századi irodalom válasza a huszonegyedik századi emberi életet minden korábbi emberi élettől megkülönböztető jelen- és egyidejű síkokra, a nemlétező távolságokra, a különálló, párhuzamos valóságokra. Ha így van, akkor nem botorság azt feltételezni, hogy a huszonegyedik századi emberek vágynak valamiféle tovatűnt, időben és térben (ezáltal a lélekben is) fixálható normalitásra, ami egyik oka a Normális emberek óriási sikerének. Egyfajta orvosság, vágyott nyugalom, egyensúlyba kerülés, feloldódás – lineáris szaggatottság, amely irányt, és nem szétszórtságot, nem sodródást mutat.
Nem egymást követően olvastam a fentebb említett könyveket, de ugyanúgy reagáltam rájuk. Napokig nem tudtam aludni, fel-felriadtam. Sosem tudhatjuk, miképpen reagálunk valamely olvasmányra. De ha hasonlóképpen reagálunk, akkor ismétlődésekor felismerjük és megtaláljuk az ellenszert. Igazságtalanul és bután hangzik, mintha szükség volna ellenszerre. Nincs szükség és szükség van. Hiszen nem akarok kialvatlan lenni. Azt hiszem, azért történnek ezek velem, mert ismeretlen terepre kerülök – irodalomként olvasom és könyvként élem meg, miközben – Rooney-ról szólva – a huszonegyedik század meghatározó irodalmáról van szó, az irodalom olyan nyelvi megújításáról, amit számos díjjal értékeltek (Costa-díj – A legjobb regény, 2018; Specsavers Nemzeti Könyvdíj, Nagy-Britannia, A legjobb nemzetközi szerző, 2018; Man Booker-díj-jelölés, 2018; Women Fiction könyvdíj, jelölés, 2019; Az év legjobb regénye, The Times, 2018; Number 1 Bestsellers, The Sunday Times; Az év legjobb könyve, Waterstones, 2018), mint azt az első belső fülön található felsorolásból megtudhatja az olvasó. Önmagában a jelölés is olyan fontossággal bír, mint a díj, azt hiszem, ez jó dolog, hiszen sok esetben nem a minőségi különbség dönt egy-egy díj sorsáról, így mindenképpen érdemes odafigyelni, és számon tartani a jelöléseket is, ugyanúgy, mint ahogyan a legkevésbé sem fontos, hogy díjaznak-e egy könyvet, ha az irodalom.
Töprengtem tehát a címen, Könyv és irodalom, ízlelgettem, egyre zavartabban, mert mit is akarok én ezzel mondani, egyáltalán meg akarok-e szólalni ebben a kérdésben, hiszen olvasóként magam is letehetetlennek nevezem, magával ragadónak, nyelvezetét pedig megújítónak gondolom, de legfőképpen csodálattal tölt el, hogy egy huszonnyolc éves írónőben az emberi lélekről ennyi bölcsesség és tudás lakozik, amit olyan sodró egyszerűséggel tud tűpontos mondatokban átadni az olvasónak, hogy azt úgy az irodalmi szakma, mint az olvasó a legmagasabbra taksálja. Csak mellékesen álljon itt, hogy a Faber és Faber megalapításának 90. évfordulója kapcsán megjelenő novellasorozatának szerzői között szerepel mások mellett Sylvia Plathtal, P. D. Jamesszel és Kazuo Ishiguróval. Ez a felsorolás egyben azt is jelenti, hogy átértékelődött a hoch irodalom jelentése, amit én örvendetes tényként könyvelek el magamban, hiszen vállaltan és hosszú évtizedek óta fontos könyveknek tartom (például) a krimiket, igaz, sose jutott volna eszembe másként nevezni, mint krimiirodalomnak. Ami nem ugyanaz, mint az irodalom. Az idézett névsor azonban azt sugallja, hogy elmosódnak a határok, és ha elmosódnak, akkor az nagyon sok mindent jelent, nemcsak a krimiirodalom és az irodalom határvonalainak elmosódását, hanem a könyv és irodalom, pontosabban legjobban fogyó könyv mint irodalom közötti határok elmosódását is. Ishigurót, aki könnyedén mozog a műfajok között, és könnyedén felel meg különböző elvárásoknak, álmomban sem említeném együtt Sylvia Plathtal, Rooney-t viszont nem érzem össze nem tartozónak Ishiguróval, viszont vele (Rooney) kapcsolatban szívesen emlegetik Plathot (is).
Akárhogyan is, abban biztos vagyok, hogy amennyiben van némi igazság az összemosódottságban, akkor az feltétlenül jó hír is (nem térek ki rá bővebben, de olyan ez, mintha rehabilitálnák a gyerekkorom olvasmányait is, mintha az emberré nevelődés szerves részének tekinthetnénk J. F. Coopert és akár Karl Mayt is, ha egyéb okok miatt nem, hát akkor azért, mert nem a semmibe érkezik Tommy Orange regénye, a Sehonnai, hanem a lelkünk rejtett zugaiba, poros útvesztőibe, hogy immár felnőtt lényünket szólítsa meg, és megrázó, erőteljes, lendületes módon valljon az önazonosságról, az emberségről, a létezés láthatatlan hálójába beleakadó csodálatos rezdülésekről, az irodalomról, amelybe belenőttünk, mielőtt tanultunk volna róla. És hogy ez nem csizma az asztalon, bizonyítja, hogy nem másként aposztrofálják ezen irodalmi alkotás íróját, mint best-selling author).
De visszatérve a kérdésre: miért az álmatlanság?
Megleltem a választ. Nem véletlenül, de nem is tudatosan. Úgy történt, hogy miután Sally Rooney kötetét elolvastam, és ugyanazokat a lelki izéket produkáltam, mint a Lány a vonaton és az Aszály olvasását követően, vagy rengeteg, talán tizenöt évvel ezelőtt Joyce Maynard Otthon a világban című szintén letehetetlen könyvét követően, ültem az ágyon, és fixíroztam a könyvespolcot. Hozzászoktam, hogy az elolvasott könyveket a ház különböző helyiségeiben elhelyezett könyvespolcokon tárolom, olvasóhelyemmel, vagyis velem szemben pedig csakis a kedvencek és az új, még el nem olvasott könyvek vannak. Fixíroztam a polcot, és egyre fokozódó vágyat éreztem, hogy újraolvassak valamit a kedvenceim közül. Valamit, amiről tudom, mert már olvastam, hogy az számomra nem könyv, hanem több. Végül másként döntöttem, és nekifogtam Paul Auster Brooklyni balgaságok című, tavaly megjelent művének. Még az ötvenedik oldalig sem jutottam, amikor mély és pihentető álomba zuhantam. Midőn negyedóra múlva magamhoz tértem, újraolvastam azokat a mondatokat, amelyek arról szólnak, miért olvasunk irodalmat. Majd megállapítottam, hogy reménytelenül múlt századi vagyok. És ezek a huszonegyedik századi, letehetetlen, egy-két éjjel átolvasott, tökéletesre csiszolt, bravúrral megírt könyvek, amelyek – nem vitatom – joggal nyerik sorra az irodalmi díjakat, számomra sokszor nem többek könyveknél. Ami persze tökéletesen elég, félreértés ne essék, csak éppen nem a beteljesülés, tehát mégsem elég. Árnyalatnyi, hajszálvékony vonal, amely árokként húzódik a jó könyv és a befogadói beteljesülést is jelentő irodalom között.
Sally Rooney Normális emberek című regényét, amelyet kiemelkedő irodalomként tartanak számon, fontos könyvnek tartom, olyannyira fontosnak, hogy mindenképpen elolvastatnám a fiatal emberekkel, ha szabad ilyent mondani, kötelezővé tenném elolvasását, mert Rooney azon a nyelven szólal meg, amit érteni és értelmezni tudnak, de ami ennél is fontosabb: életigenlő könyv a Normális emberek, a sztereotípiák mögött önmagukkal, egymással és a világgal megküzdő, megküzdeni akaró fiatal hősök vannak, akiknek kisiklás helyett a boldogulás reményét és az egymásra találás nehézségei mögött a valódi érzelmeket adja az írónő. Pontos, erős és szinte kézzelfogható leírását adva annak a világnak, amelyből származik, irányítani, és segíteni tudja – lineáris szaggatottságából fakadó egyszerűségében – a kallódó, sodródó, de partot érni kívánó fiatalokat. Miközben felvillan a szíriai háború, az abortuszkérdés, a társadalmi különbségek kegyetlensége és feloldása a teljesítményt értékelő ösztöndíjrendszer meglehetősen részletes bemutatásával, a párkapcsolatok alakulására közvetve, de mégiscsak ható Erasmus-jelenség is megjelenik, ahogyan a város–vidék ellentét, a városi–kisvárosi/falusi (provinciális) szembenállása is minden olvasó számára plasztikusan, átélhetően fogalmazódik meg, kellő érzékenységgel, finomsággal, arányossággal és iróniával. Megjelenik megannyi kérdés, amire a fiatalok, éljenek és tanuljanak bárhol, választ keresnek, és nem mindegy, milyen választ kapnak. Rooney egyensúlyoz, pontosan mér, ebben sehol nem téved, mint ahogyan nem vállal fel többet a kelleténél, de kevesebbet sem annál, mint hogy megmutatja a legfontosabbat: nem önmagunkért létezünk. Létezésünk értelme a másik emberben – legyen az a szerelmünk, gyermekünk, anyánk vagy testvérünk – tükröződik. Könyv? Beteljesülést hordozó irodalom? Úgy tűnik, ez mindenképpen generációs kérdés is. Számomra inkább szerethető könyv, amelyből hiányzik a létezés ember alatt tátongó mélysége, mert túl sok benne a mérnöki pontosság.
*Bányai János emlékére, aki 2019. november 20-án lett volna 80 éves.
