Ajánlom minden kedves Olvasó figyelmébe a lélekvédő reklámszűrőt! Megrendelhető, és házhoz szállítják. Csak két kattintás. Biztosítjuk, hogy adatai biztonságban maradnak, ezenkívül pedig nem fog megtörténni az, mint ami eddig, hogy körömgomba elleni készítményekről szóló reklámokat nézegethet, amikor cikket olvasna, csak azért, mert tegnapelőtt idős szomszédasszonya kérésére utánaolvasott, melyek a leginkább javasolt, körömgombát gyógyító kencék. Ugyanakkor azért is érdemes megrendelni a lélekvédő reklámszűrőt (csak két kattintás), mert így nem kell majd legördülő reklámokat néznie, amelyek ellepik, beborítják a teljes képernyőt, és sehol sem található az x meg mellette a „bezár” felirat. Bezárhatatlan reklámok tehát nem fognak megjelenni a számítógépe képernyőjén, a tabletjén, a telefonján, a füle botján. És a tévéjében sem. Bár – legyünk őszinték, mint mindenki, aki reklámoz valamit – csak ez utóbbit garantálhatjuk: a tévéjében nem lesz többet reklám, és mindez csak két kattintás, rendelje meg máris a lélekvédő reklámszűrőt! Aki végigolvassa a szöveget, annak a végén megmondjuk, hol rendelheti meg, kinél és mennyiért.
Néztem éppen a televíziót, abban is a híradót, és láttam egy képet, beleégett a fejembe, nem tudtam elfeledkezni róla, ellenkezőleg. Egyre gyakrabban jutott eszembe. Valahányszor csak végigszenvedtem a reklámblokkokat a közszolgálati csatornákon – ismerve magunkat, tudom, hogy többen kapcsolnak a magyarországi közszolgálati csatornára, mint ahányan a szerbiaira, tehát inkább az előbbire fordítom a figyelmem. És nem fogom összehasonlítani a két közszolgálati tévében futó reklámokat, noha az sem volna érdektelen.
A híradóban látott képen egy fiatal fekete bőrű férfi álldogál egy buszmegállóban. Talán Afrikából érkezhetett. Viselete a menekültek viselete, keze a zsebében, háta kissé meghajlik, nem tudom, hogy üldözik-e, vagy nincs munkája, és éhezik a családja, ezért aztán a jobb jövő reményében nekivágott az útnak, ahogyan azt sem tudom, hogy mi a szakmája, volt-e gyerekkora. Nem akarok ezzel foglalkozni, mert nem erről, nem róla szól a történet, hanem a mögötte fekvő nőről. Ugyanis a fiatal, feltehetőleg Afrikából a Balkánra érkezett férfi háta mögött, a buszmegállóba épített várakozó oldalfalán egy gyönyörű alakú nő látható bugyiban meg melltartóban. Mondhatnánk, olyan elevennek tűnik, szinte a megszólalásig. Bár nem a szószátyárság jut a szemlélődő eszébe a bájos hölgyről, aki nagyjából combközépig látható. Csücsörítve, karjait játékosan összefonva álldogál a fiatal férfi háta mögött. Azon tűnődőm, miközben már a holnapi időjárásról beszélnek, vajon mire gondolhatott a fiatal és elcsigázott, csöppet sem jókedvű, indulatoktól sem mentes tekintetű kényszervándor, utasa a világnak, akár a gőzhajók egykori utasai, akik, miután behajózták őket, hogy az Újvilágban próbáljanak szerencsét – sikerülni fog, biztatják őket –, semmit sem sejtettek arról, hogy akik behajózták őket, azok a kezüket dörzsölik, legalábbis megnyugodva dőlnek hátra, mert a gőzhajótársaságoktól kapják a fizetésüket. Ha nincs utas, nincs fizetés. Bár ez még régen volt, nagyon régen, és különben sem azokról szól a történet, akik a vendégmunkásokat a gőzhajóra szervezték, hanem a nőről, aki ott áll egy bugyiban és melltartóban a balkáni buszmegállóban, a mondatot pedig ott hagytam félbe, hogy miközben már a holnapi időjárásról beszéltek a tévében, én azon tűnődtem, mit gondolhatott ez a fiatal férfi a mögötte fekvő fiatal nő kapcsán. Talán érdeklődve megnézte a jobb felső sarokban látható márkanevet, hogy megjegyezze. Hátha egyszer ajándékba vesz valakinek ilyesmit. Nem árt tudni, melyik a jó márka, amit szeretnek a nők. Nem tudom, ilyesmire gondolhatott-e a csücsörítő, bájos fiatal nő láttán.
Erről már régebb óta akartam volna írni néhány mondatot, de mindig megrémített és visszakozásra, hallgatásra kényszerített a borotvareklám, amely az arcomba mondja – a köztévé véget nem érő reklámidejében –, hogy az én testem, az én döntésem, vagy valami ilyesmi. Igazából azt sem tudtam eldönteni, hogy a reklám a tetoválásra vonatkozik-e, vagy a borotválásra, de ez mindegy is, mert a célját elérte, bekussoltam, nem írtam egyetlen árva mondatot sem a bérces balkáni buszmegállóban várakozó és a mögötte csücsörítő nő kapcsán, hogy ez a férfinak bizonyára kultúrsokk lehetett, s mi van, ha az írói bonmot-t megfogadva egy dologból általánosít, és azt hiszi, mindenki ebben a fehérneműmárkában rohangál, és csücsörítve várdogál. Másrészt, ami ennél sokkal lényegesebb, mi van azzal, hogy az én testem pedig nem a te döntésed, aki a kezed dörzsölöd, aki/ami nem vagy egyéb, csak egy, a magánszférámba bepofátlankodó vigéc. Ezt gondoltam magamban a reklámról, a belső szférámba, mindenki belső szférájába tolakodó reklámok számtalanjáról, hogy vigécek. Megszemélyesítettem, mint Mándy a szekrényt – nem a színvonalról beszélek, csak a folyamatról –, megszemélyesítettem, mert így elzavarhatom, mint egykori asszonyok a gangon, hogy zengett a ház, a szemtelen vigécet. Menjen innen! Manapság azonban nem lehet elzavarni, ugye, a hüvelyszárazság után az aranyérkenőcs, a csontritkulás legyőzésének feladata után a macskaeledel megvásárlása, a gyerekszoba cseréje, a mobilszolgáltatás: az én bőröm, az én fülem, az én fenekem, az én körmöm… vagyis a tied, csak én mondom neked.
Nem fontos ez, végül is hadd mondja. El is feledkeztem az egészről. Mivel leszoktattam magam a tévénézésről. Pedig jó volt, hogy szólt a háttérben. Olcsó, rizsporos nosztalgiával gondoltam azokra az időkre, amikor még hírértéke volt annak, hogy bejelentették, szabályozni fogják a reklámok hangerejét. Nagyon helyes, gondoltam akkoriban, mert belealvós típus vagyok, szeretek elaludni, aztán valamikor kikapcsolom a tévét, ezt pedig lehetetlenné tette a filmet megszakító, felordító reklámblokk. Felriadás, ágyról leesés, ilyesmi. Ha mondták, hogy a néző csak képzeli, hogy a reklámblokk hangosabb, még röhögtem, mert akkoriban még mertem ilyesmin röhögni. Nem tudom, érvényben van-e ez a szabályozás, kereskedelmi csatornát egyáltalán nem nézek. De röhögni már nem merek azóta, hogy be kellett látnom, nem létezik a közért működő csatorna, ha reklámról van szó.
Lassan megtanultam bosszankodás nélkül elviselni a reklámokat, ha éppen úgy adódott. Ritkán adódott úgy, mert kikapcsoltam a tévékészüléket. Történt azonban, hogy nem voltam elég gyors. És – nem mostanában, talán már egy-két éve is van ennek – arra kaptam fel a fejem, hogy a reklámban azt hallom énekelni, hogy: halleluja! Beleborzongtam. Elszörnyedtem. Nem akarok erre szót fecsérelni, végül is a reklámok bennünket minősítenek, különben nem válhatna belőlük sorozat, amely erre az akklamációra építve örvend, hogy hitelből vehet telefont, varrógépet, autót, babakocsit és mindent, amire csak szüksége van. Viszont akkor döntöttem el, hogy kifejlesztem a Lélekkímélő reklámszűrőt, amelyet mindenkinek a szíves figyelmébe ajánlok. Csak két kattintás, és máris az Öné lehet!
Közben azért eltűnődtem azon, van-e olyan testület, amely megenged vagy elvet bizonyos reklámokat. Vagy minden mehet. Jellemző, hogy a világszerte kedvelt üdítő érzékenyítő reklámja kapcsán keletkezett nagy kiakadást alig előzte meg bármilyen felháborodás a reklámok tömegének elborzasztó, az emberi testben és lélekben kurkászó, abba belemászó volta miatt. Felteszem, a dolgok összefüggnek, a tűrőképességet bizonyára mérik. Most akkor az üdítőreklámmal tévedtek? Nem hinném. Mint ahogyan azt sem gondolom, hogy nagyobb zajt kelt a fogyasztó lelkében az érzékenyítő reklám, mint a többi. Legfeljebb nem jött még el az ideje. Viszont amikor eljön, az sem lesz a világ vége. Hiszen akkor sem jött el, amikor azért dicsérik az urat, halleluja, mert megvették a varrógépet meg anyunak a mobilt, a lánynak az autót. Szavak jelentésének rombolása mehet, érzékenyítő üdítőreklám nem mehet? A kérdés így tevődik fel, nem pedig úgy, hogy vannak dolgok, amiket nem kellene az ember arcába tolni. Buszmegállóban bugyiban-melltartóban csücsörítő nő, az utca túloldalán egy boldog család, ahol mindenki ugyanannak a mobilszolgáltatónak a csomagját használja, máshol életunt arckifejezésű fiatalok, akik csakis egyfajta cipőmárkát ajánlanak a vásárló figyelmébe, a tévében boldog nők, mert hidratált a vaginájuk, könnyen mennek vécére, férfiak, mert nem kell éjjel kimenniük elvégezni a kisdolgukat, borotvájuk a mellüket is simára nyalja, boldog babák, mert hidratált a popsijuk, és akár negyvennyolc órán át bírja a pelus a pisi beszívását. Ahogyan a dezodor is negyvennyolc órán át üdévé tesz. Ne mosakodj két napig! Ennek talán van is értelme – kevesebb víz fogy el.
Minden mehet. Lélekvédő reklámszűrőt megvételre senki nem ajánl, hiszen abban nincs semmi, ami hasznot hajtana.
Eszembe jutott, hogy a híres és mindenki által ismert mondás, miszerint cipőt vegyenek a cipőboltból, a szocializmus korszakának bugyuta, szájbarágós reklámjait volt hivatott kigúnyolni. Amihez képest, ugye/tehát, akkora fejlődésen ment keresztül az immár szabad világ. Miközben annak olvastam utána, hogyan is volt ez a cipőboltos reklámmal, ráakadtam valami másra is, ami ha nem is lélekvédő reklámszűrő (csak két kattintás, és az Öné lehet), nagyon is jelentős és fontos dolog, mert segít kiengedni a felháborodás okozta belső feszültséget és az azzal járó frusztrációt és magányérzést – csak engem háborít fel? Bizonyára csak engem, hiszen egyébként nem nyomathatnák. Ez a fontos dolog pedig a Reklámkritika oldala. Csoportterápia? Lehetséges. Ha az, jól van, legyen is, kell! Humor és józan ész? Lehetséges. Ha az, jól van, legyen is, kell! És miközben jókat derülve olvasgatok (hasmenés mérlegen, törölközz sztárokba, dunaalattjáró, mocsokban is jobbak vagyunk), lefelé görgetve ráakadok egy reklámra. Hja. Így van ez.
Vissza is térek gyorsan a cipőboltos reklámhoz, amely viszont sohasem volt reklám, hanem, mint azt a http://www.urbanlegends.hu/2016/05/cipot-a-cipoboltbol-szlogen-igazi-kabare/ címen olvashatjuk:
„»Konferanszié: (…) Kedves közönségünk! El kell búcsúznunk a vadembertől. Ne féljenek, nem fogok köszönni neki, és ezzel felingerelni! Menjen, kedves fiatalember, folytassa nomád életmódját, illetve… mutassa csak, mik ezek itt magánál?
Vadember: Plakát. Hogy el ne felejtsem, mit hol?
A konferanszié elveszi tőle a plakátokat, és a közönség felé fordítja. A plakátok szövege: Édességet az édességboltból stb.
Konferanszié: Ahá, ’Édességet az édességboltból!’ ’Játékot a játékboltból!’… várjon csak… miért nincs magán cipő?
Vadember: Elvesztettem a plakátot. Nem tudom, hol kell venni!
Konferanszié: No hát, próbáljon visszaemlékezni rá. Nem megy?
Vadember: Nem!
Konferanszié: Ejnye, pedig annyi volt belőle az utcán! Cipőt… a… no, honnan?
Vadember: Nem tudom!
Konferanszié: Erőltesse meg egy kicsit az agyát. Cipőt a… Cipőt a… Cipőt a cipőboltból!
Vadember: Köszönöm! Köszönöm! Végre tudom! Végre lesz cipőm! Megyek! Veszek! Indul.«
Konferanszié: Rátonyi Róbert
Vadember: Pécsi Sándor
Magyar Rádió, szilveszter, 1961.”
A legkevésbé sem a szocializmus bugyuta reklámjairól szól ez a történet, akkor sem, ha a közszájon forgó mondás erre utal, erre csupaszodott le, egyben persze azt is sugallva, hogy a szabad világ reklámjai mennyivel – mit is mondjunk – kifinomultabbak. Ez a történet arról szól, hogy a reklámok diktálnak nekünk, nem pedig az eszünk. Ebben – az elmúlt ötvennyolc évben –, hogy egy régi viccet idézzek, sokat haladtunk előre, már nem is kell továbbmennünk, benne vagyunk a szakadékban. Halleluja!
Most pedig, kedves Olvasó, ha eljutott az olvasásban idáig, elárulom Önnek, miként szerezheti meg (két kattintás csupán, és az Öné lehet) a lélekvédő reklámszűrőt: valóban csak ennyi. És valóban az Öné lehet. Bízzon magában!
