Amikor megérkeznek a hidegek, sapkát húzok a fejemre. Régebben ezt írtam volna. Most, hogy leírtam, eltűnődtem: vajon így van-e? És a valósághoz hű mondat, a valóságot tükröző mondat az, hogy amikor elérkeznek azok a hónapok, amelyek régebben hidegek voltak, sapkát húzok a fejemre. Izzadok-e? Rettenetesen. Csapzottan érkezem a munkahelyemre. Veríték csorog a fülem mögött, míg a tóparton gyalogolok. És mégis, mégis. Ha elérkezik október közepe, fejembe nyomom a sapkám. Pontosabban sapkáim valamelyikét. Mert komoly sapkagyűjteményem van – az elvesztett, eltűnt, lába kélt, nem lelem sapkákat is idesorolom. Mert nemcsak az a fontos, hogy a szekrényben, fiókban, ágyaljában megtaláljam, hanem az is, hogy az emlékeimben megvan a sapkám. Ebből következik, hogy szeretem a sapkáimat, amelyek egyébként egytől egyig nevetségesek, ezt sokszor mondták nekem. De sorjában. Először is arra kellene választ adnom: miért nyomok sapkát a fejembe, húzok sapkát a fülemre, ha hét ágra süt az októberi nap, tombol a meleg, legfeljebb valami fényes szellő lebegteti a levegőt? Szokásból. Ennyivel mégsem intézhetem el, noha ez a színtiszta igazság, megszoktam, megszoktattak arra, hogy amikor eljön az ősz, sapkát viselünk. Anyám soha nem visel sapkát, semmilyen fejfedőt, neki aztán semmit nem jelentenek a hópelyhektől vizes decemberek, a jégcsapokkal zorduló januárok, a szeleskedő februárok. Hajadonfőtt közlekedett mindig. A nagyanyám sapkás típus, de ebben nem ő döntött – rólam –, hanem anyám. Akinek meglehetősen sajátságos elképzelései voltak a sapkákról, csakúgy mint általában az öltözködésemről. Gyerekként tehetetlen voltam, aztán lázadó lettem. Kislány koromban szó sem volt fodros blúzokról, nevetséges hímzésekről, bundácskáról vagy a kelleténél rövidebb/hosszabb szoknyákról. Kislány koromban visszafogottan és praktikusan öltöztetett anyám. Kivéve a sapkákat. Később, ahogy nőttem, egyre erőteljesebben szerette volna, ha a kor divatjának megfelelően fodrok, srégen szabott, bő hullámot vető szoknyák, leheletnyi hímzéstől ékeskedő felsők kerülnek rám. Egy veszekedést követően világgá is mentem, olyan nagyon fellázadtam, mert a combrészen szinte áttetszővé kopott bársonynadrágom és meglehetősen hosszú, alaktalan szoknyám, apám tizenévvel korábbi ingei és holmi elnyűtt pulóverek helyett rendes ruhában akart volna látni. Fejembe nyomtam a sapkám, és elrohantam. Dühös könnyeim az arcomra fagytak. Apám a T.-ék sarkán ért utol, ami nem egy távolság, emellett nem voltam gyerek, tizenhét éves voltam. Mégis utánam szaladt, bizonyára amiatt, mert néhány évvel korábban egy folyamatos feleselés végén befékezett a Julka kocsma utáni kettős kanyarban, kinyitotta az autó ajtaját, és kitaszajtott. Sértetten ballagtam a nagyanyámékhoz – nyilván azért taszajtott ki éppen ott, hogy közel legyek. Aztán hazamentem, mintha semmi sem történt volna – azóta is folyamatosan feleselek, akkora a szám, mint a bécsi kapu. De amit anyám művelt velem, mármint, hogy nem értette meg, hogy a lelkem fejeződik ki azokban a ruhadarabokban, a lelkem, amely nem akar szép és fodros lenni, de ha akarna se tudna, mert olyan sok érzés van benne, apró forgószelek láttán, K. D. házának hűlt helye nyomán lebukó nap és sárgára színeződő felhők okán, a városháza előtti parkban fázósan remegő árvácskákat magába fogadó tavaszias, de még fagyos föld illata miatt, minden miatt, ami most van, aztán sohasem lesz többet, elillan, elfogy, átváltozik, akárcsak mi magunk – és ez olyan fájdalommal vegyes félelemmel töltött el, hogy képtelen lettem volna nem elrejtőzni a ruháimba képzelt Maginot-vonal mögé.
A sapkák esete viszont más volt. Anyámnak, aki maga sohasem viselt sapkát, olyan őrült ötletei voltak sapka ügyben, hogy mindenki rajtam röhögött. A hasukat fogták az ovitól kezdve. Mégsem vehettem le a sapkám, mert akkor megfúj a szél, és kész a baj! Szófogadó gyerek voltam, sohasem vettem le a sapkám, tűrtem a nyerítő fiúkat, kuncogó lányokat. Egyébként barátaim és barátnőim voltak. El lehet akkor képzelni, micsoda őrületes sapkáim lehettek! Anyám ebben bajnok volt, ebben engem bajnoknak nevelt, ezt kell mondanom. Sapka ügyben egymásra találtunk, ami nem kevés, mondhatom, olyannyira elegendő egy egész életre, hogy ma is, ha eljön az október, lehet bármilyen meleg, fújhat valami részeges sirokkó, én sapkát nyomok a fejembe. És milyen sapkát! Mindig másmilyent, de veszedelmeset, mondhatom.
Senkinek nem volt fehér alapon türkizkék virágokkal kötött sapkája, olyan gazdag bojttal, mintha egy iszonyú vastag haranghúzó kötél végét díszítette volna. Sok másmilyen is akadt, de a legvadabb egy tavaszi piros-fehér csíkos horgolt kalap volt, amelynek piros-fehér egymásba sodort pamutból volt a megkötője. Nem igazi kalap volt, hanem olyan, akár egy strandkalap, a karimája hullámokat vetett, piros-fehér hullámokat. Boldogan viseltem. Ma is emlékszem, hol röhögtek ki benne – ma Nagy Imre nevét viseli az utca, és Radnóti Miklós nevét a másik, amelynek sarkán a csúfos eset történt. Összeveszéssel és külön utakon való hazamenéssel. Bőgtem, úgy emlékszem. És mondtam otthon, hogy többet föl nem teszem. De éreztem legbelül, hogy ez csak amolyan felületi horzsolás a lelkemen, nem érint meg a dolog igazán. Fontosabb nekem a horgolt, strandkalapra emlékeztető nevetséges holmi, mint a barátnőm véleménye. Azok a sapkák nemcsak anyám végeláthatatlan fantáziáját fejezték ki, hanem a lázadását is, pedig nem volt lázadó soha, legfeljebb makacs. Mégis, miközben kiverte a hideg veríték a gondolattól, hogy megengedhetetlen módon öltöztessen, sapka ügyben egy lázadó volt, brooklyni bolondos költőnő. Én pedig gondtalan és boldog alanya költészetének. De az is lehet, hogy a tárgya. Annyi bizonyos, hogy nem képzeltem magamról, hogy különbözöm a többiektől. Noha sapkáim erősen megkülönböztettek, egy olyan részhalmazba helyeztek, amelyben egymagam voltam, én ezt nem éreztem. A heccelődések, csúfolódások, ugratások leperegtek rólam. Hatéves koromban éppen úgy, mint később. Nem különbözést éreztem, hanem csodát. Azóta sincs ez másként, ha fejembe nyomom a sapkám, akárha láthatatlanná válnék, úgy sétálok, a bámuló tekinteteket észre sem veszem, pontosabban leperegnek rólam, mert a sapka alatt történetek szövődnek, lépteimben képzelt hősök henyélnek, végső vágyak kiabálnak, én pedig repülök köztük, gondtalanul és szabadon, akár egy bolondos költőnő, orrában a földek finom illata, szemében a felhők naptól terhes sárga színe. Aztán, amikor leveszem a sapkám, és hanyagul a fotelba (szekrényre, fogasra, székre) dobom, minden helyreáll. Megszűnik a boldogság, elillan a kötetlenség, nevezhetnénk szabadságnak. Megszűnnek a történetek, érdektelenné válnak, lapossá és elcsépeltté, a hozzájuk vezető, szavakkal kikövezett utak pedig unalmassá válnak azelőtt, hogy elkezdeném leírni azokat. Nekem nincsenek történeteim, csak a sapkáimnak. Nekem csak érzeteim, benyomásaim, emlékfoszlányaim, rám telepedő gondolataim vannak – csöppet sem szórakoztató. Van néhány történetem, ami nem a sapkáimhoz kötődik, hanem hozzám. Egyikben egy nálam alig egy évvel idősebb lány leveri a fejemről a sapkám, a kertvárosi kistemplomtól alig néhány háznyira, a D. N. K. méltán nevezetes építész háza előtt. Vacogtak az ujjnyi vékony törzsű akácok, a pocsolyák lilás délutáni színbe öltöztek, mint dévajul kacsingató lusta úriasszonyok, a tavasz beosont a házak közé, megcsókolta a hóvirágok fejét, én a szokott szabadságburkomban nevetek a többiekkel, velük, és mégis egymagam, amikor a lány leveri a fejemről a sapkám. Belenéztem a szemébe, és láttam, hogy nem viccelt. Nagyon megrémültem tőle, mondhatom, azóta sincs ez másként, mert cselekedetében nem volt játékosság, nyoma sem volt pajkosságnak vagy ugratásnak, még csak ki sem nevetett sajátságos fejfedőm miatt. Bántani akart. Ez merőben új volt. A többieknek is, mindenki elnémult, nézte a sáros fűben heverő gyapjújószágnak tűnő sapkát. Mintha anyámba rúgott volna, a kezébe harapott volna, a hangjába üvöltött volna, amivel utamra indított, megigazítva a nyilván csálén a fejembe nyomott sapkát. Nagyon ritkán találkoztam szándékos bántani akarással, de ahányszor találkoztam, mindig megnyugtatott a sapkámat fejembe nyomó érzést felidéző gondolat. Talán ezért sincsenek történeteim, inkább csak gondolataim, sejtéseim, érzeteim. Egy másik történetben a Fürge Ujjak elnevezésű újság szerepel, abban is az a kötött sapka, amely igazi tökfödő, rásimul a fejre, díszét pedig az jelenti, hogy a peremét fel lehet sodorni. Nincs neki ramflija, mint a nagyanyám, akit megkértem, hogy kössön nekem ilyent, közölte. Okozott ez némi nehézséget, talán néhány órán keresztül piszmogott a nagyanyám, mire meglelte a megoldást, és néhány napon belül már a fejemen volt a fehér alapon piros háromszögekkel díszített, felsodorható peremű sapka. Azt követte a rozsdaszínű, amelyre horgolt virág került. Később bolondos sapkák címszó alatt is készült egy tarajos sapkám, de volt denevérujjú diagonálmintás pulóverem, bogyómintás pulóverem, cikcakkmintás és sálgalléros pulóverem – a nagyanyám nem állt meg a sapkáknál, a Fürge Ujjak a hatvanas évektől ott sorakoztak a szekrényen, azokból válogattam kedvemre, csak hosszú legyen a pulcsi, főleg az ujja, ezt kértem. És számolatlan mennyiségű sálam volt, okker színű, sötétzöld, sűrűn csíkos, csavart mintás, rojtos, rojt nélküli, bojtokkal díszített és rövid, visszafogott is. De semmi nekem annyit nem jelentett, mint a sapkák. A sodorható peremű miatt is nevetség tárgya voltam, mert másoknak pöttyöket köttettek bele, egyedül nekem volt háromszögmintás. Anyám sajnálta, hogy nem pöttyös, a nagyanyám megvonta a vállát, így jött ki a számolás. Tudtam, hogy ez nem igaz, neki mindig úgy jött ki, ahogyan kellett, fogalmam sincs, miért döntött a nevetséges háromszögek mellett. Egy fiú meg is kérdezte, én meg vonogattam a vállam – ennyi a történet, mert azt szinte lehetetlenség elmesélni, hogy valaki megrémül attól, hogy szögletes mintákat lát egy lány fején.
Ha semmi egyéb nem vagyok, sapkabajnok mindenképpen. Győztes viselője megannyi mókás és komolytalan franciasapkának, csíkos sálsapkának, lyukacsos horgolt estélyi sapkának, simlis sapkáknak és miciknek, lekapcsolható bojtosnak, barna usankának, fehér moher hátrazúdulós sapkának. Várom az októbert, hogy megérkezzenek a hidegek, és a fejembe nyomhassam valamelyik fejfedőm. Boldog vagyok olyankor. Az sem számít, ha nem érkeznek meg a hidegek, és én verítékezem, izzadok, lucskos hajjal érkezem meg mindenhova. A sapkáim én vagyok, pontosabban a sapkáimban rejtőzik az énemnek az a fele, amelyik ott ragadt egy bolondos és merész, bolondos brooklyni költőnő mellett. És ebben az sem akadályoz, hogy nem voltam Brooklynban, mert amikor amerikai ösztöndíjat ajánlottak, azzal hárítottam el, hogy tenger felett nem repülök. De vajon ki mondja meg, hogy nem éppen ilyen hely az is, mint ahol én felnőttem? Az, aki ott járt, vagy az, akinek álmaiban az anyja járt ott.
