Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója. A szervezet sanyarú körülmények között élő gyerekek felkarolásával foglalkozik, akiknek nagyobbrészt intézményekben, kisebbrészt nevelőszülőknél nyújt oltalmat és segítséget. Az atya tevékenységével számos díjat és kitüntetést érdemelt ki. Az idén nyár végén Vajdaságban is járt, körútja során előadásokat és szentmiséket tartott több településen. A zentai Szent István Plébánián a gyerekáldásról, az itthon maradásról és a szülőföldön boldogulásról fejtette ki gondolatait a tőle megszokott finom humorral. Akkori találkozásunkkor készült az alábbi beszélgetés.
Az atyát a szentmise után gyerekvállalásról és felebaráti szeretetről kérdeztük.
• Munkásságából tudjuk, hogy az ön számára nagyon fontosak a gyerekek, különösen akik a perifériára szorultak. A mindennapi életünkben hogyan tudjuk ezt a fajta gyerekszeretetet megélni?
– Viccesen azt szoktam mondani, hogy ha én lennék a Kárpát-medence orvosa, és azt kérnék tőlem, hogy írjak receptet, csak egy szót írnék: gyermekáldás. A gyerek nemcsak azért fontos, hogy eggyel többen legyünk, hanem azért is, mert olyan erőket, forrásokat fakasztanak az ember szívében, amiről ő maga sem gondolta, hogy benne van. Amikor a nő gyereket szül, akkor egy édesanyát is a világra szül, önmagát is újjáteremti. Amikor egy fiú apa lesz, ő is lehozza a csillagokat a gyermekéért, ő is több, erősebb, gazdagabb lesz általa. A létünkben egy új minőségugrás következik be, ha szülővé válunk. Ezért is gondolom, hogy nagyon fontos a gyermekáldás. Ha föl akarunk nőni, ha az életünket ki akarjuk teljesíteni, akkor vállaljunk gyermeket. Gyermek nélkül mindenki torzó, befejezetlen ember.
• Hogyan látja, mindenki „érett” a gyerekvállalásra?
– Többféleképpen is lehet szülővé válni. Én nem a test és a vér kívánságából lettem apa, és Szent József, a kis Jézus nevelőapja sem nemzette őt, hanem a mennyei atya akaratából igent mondott a gyermekre, és az életét szolgáló szeretet útján neki rendelte. Önzés egyedül maradni. Valamilyen módon mindenkinek az élet szolgálatára kell szentelnie az életét. Ennek egyik legegyszerűbb módja a szülővé válás. Persze van, aki ekkor is az önzés útját választja, hisz sajnos az árvaházban élő gyerekek nagy részének van apja vagy anyja, talán mindkettő, mégsem vállalják a szülői feladatot. Akinek nincs gyereke, valamilyen módon annak is meg kell tagadnia a saját önző életét, és a szeretet útjára kell lépnie. Sok módja van annak, hogy az életet szolgáljuk, adja az Isten, hogy ezt mindenki megtalálja.
• Manapság nagyon kiélezettek az ellentétek az emberek között, sok szempontból kétpólusú világban élünk. Ilyen körülmények között mibe tudunk kapaszkodni, hogy megőrizzük ezt a szeretettel teli látásmódot?
– Tudatosítanunk kell egyfelől azt, hogy vagy a szeretet, vagy a sötétség. Nincs B terv, nincs más alternatíva, hisz egy életünk van. A focimeccsben is vagy nyerünk, vagy kikapunk. A gólokért küzdeni kell. Az a dolgunk, hogy egymást is, magunkat is lelkesítsük, bátorítsuk, mint amikor a lelátón hajráznak a szurkolók. Nem babra megy a játék, merjünk jó döntéseket hozni, és úgy, ahogy Szent István is tette, merjük mi is a magunk kis országocskáját megépíteni ott, ahol vagyunk.
• A gyerekeknek ez könnyebb? Tudnak valamit, amit a fölnőttek már elfelejtettek?
– A gonosz lélek mindenkit megkísért. Pilinszkynek van egy nagyon szép verse:
„Kimondhatatlan jól van, ami van.
Minden tetőről látni a napot.”
Én meg vagyok győződve róla, hogy akár egy árvaházból, akár egy dél-erdélyi szórványközségből, de akár Zentáról is lehet látni a napot és az eget. Lehet innen nagyra nőni, híressé, áldássá, ajándékká válni. Mindannyian arra születtünk, hogy szeretteinknek, a népünk és az emberiség számára Isten áldása és simogatása, jó szavai legyünk.
