Kalocsán született, Szakmáron édesanyjától és nagymamájától tanulta a gépi és a kézi hímzést. Elvégezte a Békés megyei hímzőiskolát, majd a homokmégyi Romsicsné Szarka Vera nénitől az írást és pingálást tanulta ki. Tagja a Kalocsai Múzeumbarátok Körének, a Békés Megyei Népművészeti Egyesületnek, a Kalocsai Kézműves Közösségnek és a Duna–Tisza Közi Népművészeti Egyesületnek. Kiállításokon vesz részt Gyulán, a Körös-völgyi Sokadalmon, a Munkácsy Mihály Múzeumban, Budapesten a Néprajzi Múzeumban, a Műcsarnokban, a Vajdahunyad várában és a Magyar Kézművességért Alapítványánál is. Kiállított már Kalocsán a Viski Károly Múzeumban, szerepelt munkája Pekingben, és a milánói világkiállításon is képviselte a kalocsai népművészetet.
A zentai Ispiláng gyermektánccsoport téli táborában Kriptáné Halász Zsuzsanna kalocsai hímzésre tanította a gyerekeket, majd a szülőknek előadást tartott arról, hogyan lehet a viseleteket szépen és viszonylag gyorsan kikeményíteni és kivasalni, utána megfelelően karbantartani. Beszélgetésünk akkor készült.
Szinte beleszületett abba, hogy hímzéssel foglalkozzon. Milyen út vezetett odáig, hogy tényleg e körül forogjon az élete?
– Szakmáron nevelkedtem. Édesanyám és a nagymamáim kézzel, géppel hímeztek, bedolgoztak a háziipari szövetkezetbe. Amikor kicsi voltam, még csak a tűbe fűzhettem, később már a szárakat is kivarrhattam, és kisiskolás lehettem, amikor megvolt, hogy ha ennyi meg ennyi tűt befűztem, akkor mehettem játszani. Utána az iskolai oktatásban is volt kézimunka-készítés, és én könnyű helyzetben voltam, hiszen azt már odahaza megtanultam. Az iskola után boltban kezdtem dolgozni, majd amikor hazamentem a munkából, anyukám varrógépéhez ültem, és tizenhét évesen tanultam meg géppel varrni. A munka után jó volt leülni a csöndbe, és vagy kézzel hímezni, vagy a varrógéppel varrni, mert tudtam, hogy amit kivarrtam és eladtam, abból aztán diszkóba tudtam menni, vagy ruhát vettem rajta magamnak, és ez ösztönzött. Utána ott ragadtam a varrógépnél, és nem a kézi hímzés volt az elsődleges. Férjhez mentem, a férjem szülei vállalkozásként kézimunka-készítéssel foglalkoztak, Budapestre szállítottuk a kész munkákat, ebben a körforgásban benne is ragadtam. Mindig csak arra törekedtünk, hogy munka után még minél többet varrjunk. Apósom visszaadta a vállalkozást, majd mi a férjemmel újra kiváltottuk. Jött egy olyan törvény nálunk, hogy csak annak lehet vállalkozása, akinek diplomája van abból a szakmából, vagyis kézimunka-készítők akkor maradhattunk, ha egy ilyen iskolát elvégzünk. Kalocsán meg is hirdették a kézimunka-készítő kétéves iskolát, és én jelentkeztem. Békéscsabáról jártak hozzánk tanítani. Kalocsán huszonketten indultunk el, és úgy éreztük, mi nagyon tudunk varrni, nem kell bennünket tanítani, de bizony olyan hímzésmintákat és technikákat mutattak, hogy tényleg fontos volt elvégezni az iskolát. A Nagy-Magyarország húsz területéről mutattak hímzésmintákat, azokat meg kellett varrnunk, kiállítás volt belőle, vizsgáznunk kellett. Az anyagismerettől kezdve a tájegységekig mindent tudnunk kellett. Ezután oktatói tanfolyamot is hirdettek, hogy a tervezést is jobban megtanuljuk. Sok tájegységnél szerkesztéssel vannak a minták összerakva, nálunk Kalocsán ez szabad rajzú. Megvan a futamotja a virágoknak, a mintáknak, tehát nem lehet szerkeszteni. A tanárom, dr. Illés Károlyné Ani ajánlotta, hogy többek között én is kezdjek el saját mintákat rajzolni, és ne csak a kész mintákat drukkoljuk. Nekünk anyósoméktól megmaradtak a minták, és azokat használtam, eszembe sem jutott, hogy rajzoljak, hogy újakat tervezzek. Ezen felbuzdulva elkezdtem odahaza rajzolni a mintákat, és szerintem szépek is lettek, de gyorsan rájöttem, hogy ehhez még tanulni kell. Romsics Lászlóné Szarka Vera néni homokmégyi nagyon híres író és pingáló asszonyhoz fordultam, akivel olyan jó kapcsolatba kerültünk, hogy a mai napig járok hozzá. Ha valamiben nem vagyok biztos, akkor kérem a tanácsát. Tíz évvel ezelőtt elkezdtem zsűriztetni a munkáimat, és most öt éve, hogy a Hagyományok Házától megkaptam a Népi Iparművész címet. Azóta is folyamatosan zsűriztetem a munkáimat, és úgy látom, hogy egyre jobban sikerülnek, sok visszajelzést kapok, ami nagyon jó. A gyerekektől is sok jó visszajelzést kapok, amikor elmegyek tojást festeni, vagy játszóházakba elmegyek hozzájuk, vagy óvodákba elhívnak, hogy a kézművességet tanítsam. Ahhoz, hogy megmaradjon ez a mi nagyon híres kézimunkánk, a kicsiket is már erre kell tanítani, és öröm is velük foglalkozni.
Tehát továbbra is kézimunka-készítő vagyok. Kis terítőket, használati tárgyakat, dísztárgyakat készítek otthon. A rajzolástól a legvégső mozzanatokig, a vasalásig, a becsomagolásig mindent én végzek. Ez nagyon sok munka, reggeltől estig ezzel foglalatoskodom, és nagyon szeretem. Ha vannak kézművespályázatok, textiles konferencia Békéscsabán vagy a Műcsarnokban kiállítás, azokra én már meghívást kapok, és ha a szakmai zsűri a munkám beválogatja a Nagy-Magyarország legjobbjai közé, az büszkeséggel tölt el. Vannak tanítványaim is, akik hímezni és tervezni tanulják nálam a mintákat.
Zentán az Ispiláng-néptánctáborban a zentai gyerekeket tanította hímezni, hiszen a táncosok egy csoportja ismét kalocsait fog táncolni, amihez nem árt egy kis háttértudás.
– Igen, hímezni tanítottam őket. Kitaláltam, hogy ha már kalocsait táncolnak, akkor legyen egy táncos zsebkendőjük nagyon pici mintával. Még otthon előkészítettem őket, és mindenkinek egyforma mintával hoztam. A hímzést illetően nálunk íratlan szabályok vannak, hogy a színezést milyen árnyalattal lehet végezni, és milyen bimbót varrunk melyik virághoz. Ezt a lányok nagyon ügyesen megtanulták, és már otthon az anyukáknak is elmondták, hogy mit mivel kell összevarrni, mi a szabály. Mindenki kihímezte a saját zsebkendőjét, majd amikor végeztek vele, akkor saját monogramjukat is belehímezhették. Megrajzoltam nekik a betűket, és pirossal belehímezték. Mindegyiknek kolbászvarrással ki volt varrva a széle, és e mellett ki tudták vágni a zsebkendőket. Amikor elkészültek a munkákkal, mindenkit külön megtapsoltunk, és ez büszkeséggel töltötte el őket. Képeslapokat is pingáltunk velük, és megtanulták, hogy először foltokat rajzolunk, és azokból hogyan lesznek virágok. A zsebkendők hímzésébe a zentai Rozetta Kézműves Társaság tagjai is besegítettek nekünk, hiszen alsós gyerekek voltak a táborban. A rozettásokkal arról is egyeztettünk, hogyan, milyen színekkel varrják ki a kalocsai viseleteket, hogy azok akár a kalocsai színpadon is megállják a helyüket. Én új mintákat rajzoltam a gyerekeknek: ingvállakat, pruszlikokat, kötőket, a fiúviselethez való garnitúrát, és a rozettás asszonyok már el is kezdték hímezni őket, sőt még a táncos gyerekek szülei is besegítenek a hímzésbe. Örülök, hogy elfogadták a tanácsaimat, és a hímző asszonyok a szülőkkel összefogva hímeznek.
A viseletek keményítéséről, vasalásáról is beszélgetett a táncos gyermekek szüleivel, és hasznos tanácsokkal látta el őket. Milyen jó tanácsokat adott nekik?
– Arra próbáltam rávilágítani, hogy a ruhának mindig szépen kell állnia, mert annál rosszabb nincs, mint mikor az öltözék miatt feszengve lépünk a színpadra, mert valahol lóg a szoknyánk, nem jól van kikeményítve, vagy otthon maradt valamelyik ruhadarab. Fontos odafigyelni a tárolásra is, hogy ne menjenek ki a ráncok a pliszírozott szoknyából, vagy ne gyűrődjenek, mert ha odafigyelünk rájuk, akkor egyes darabok életünk végéig elkísérhetnek bennünket. Régen is több generáción keresztül használták a ruhákat, nem dobták el. Nekem is megvan a nagymamám szoknyája, amelyet büszkén viselek, és bármikor elő tudom venni a szekrényből, mert úgy vannak eltéve, hogy se nem ment ki a ráncból, se semmi baja nincs. Az én praktikáimat próbáltam megosztani az anyukákkal, vasalás terén is, meg a keményítés terén is. Én az újabb technikákat használom, habár jó a régi is, csak sokkal nehezebb használni. Régen például mindenki porkeményítővel keményített, de mivel sok keményítést csinálok, nekem a folyékonnyal sokkal egyszerűbb, sokkal könnyebb vele bánni. Nem kell az alsószoknyákat minden alkalommal kimosni, csak ha elpiszkolódtak, és vasalással fel tudjuk őket frissíteni, a felsőszoknyánál meg az a fontos, hogy ha kalocsairól beszélünk, akkor azok ugye pliszírozva vannak, és papírba feltekerve tároljuk. Én még úgy tanultam, hogy a porkeményítőt feloldották vízben, majd külön kis pohárkában feloldották a bóraxot, összekeverték, és folyamatos keverés mellett kellett a szoknyákat belenyomni a vödörbe vagy a lavórba, majd utána picit kinyomkodni, és lefektetni az asztalra egy lepedőbe, kisimogatni és feltekerni, majd két napig várni kellett vele, hogy a keményítő benne maradjon a ruhában, a víz meg kipárologjon belőle, és utána lehetett vasalni. A mai világban ez már túl hosszadalmas folyamat, ezért gyorsabban keményítünk a folyékony keményítővel.
Annyira jól ért a keményítéshez és vasaláshoz, hogy tánccsoportoktól vállal ilyen megbízásokat!
– Ezt általában csak télen szoktam vállalni, akkor több idő van rá. Nehéz feladat, és meg kell kérni az árát, de sokan sajnálják az időt arra, hogy keményítsék és vasalják saját gyerekük viseletét, inkább fizetnek érte. Egy huszonvalahány fős tánccsoportnak a viseletét két-három nap alatt kikeményítem és kivasalom. Gyakorlott kéznek egy szoknya vasalása tíz-tizenöt perc. Ez kemény munka, és folyamatosan nem lehetne végezni, de évente néhányszor bevállalom.
