A koronavírus-járvány miatt elrendelt rendkívüli állapotban aki teheti, otthon marad. Vannak, akiknek az életmódjában ez nem jelent nagy változást, másoktól azonban távol áll az elzárkózás és az egyedüllét. A színészmesterségre jellemző alkotó- és szabadságvágy bizony igencsak próbára teheti színművészeinket, és arra ösztönözheti őket, hogy újragondolják a művészethez való viszonyukat.
Hogyan birkózik meg a helyzettel a színész, akinek életében egymást követik a bemutatók, az előadások, a próbák? Hogyan viseli a közösségi élet hirtelen jött hiányát? Miben mutatkozik meg az alkotás iránti vágya, a művészet szeretete? Minderről Verebes Juditot, a Zentai Magyar Kamaraszínház színésznőjét kérdeztük.
Hogy viseled, hogy nincs színház?
– Hetek óta nem dolgozunk, nagyon korán leálltunk az előadásokkal. Ez hirtelen történt, még bementem a színházba, hogy eljátsszuk A három aranygyűrű című gyerekelőadást, és akkor szóltak, hogy elmaradnak az előadások. Először még örültem is neki, hogy mennyi szabadidő szakadt a nyakamba, de később rájöttem, hogy túl sok lehetőségem nincsen. Az első héten még nem volt kijárási tilalom, akkor sokat barátkoztunk, kocsmáztunk, de azóta mindenki hazament, és elcsendesedett. Mindnyájunknak fura ez a helyzet. Végre elkezdett távolodni a tél, megindult egyfajta nyüzsgés, aztán ez az év eleji zsongás gyökerében elfojtódott. Ez szokatlan dolog, de nem rossz, hiszen így talán több lehetőségünk van arra, hogy kicsit odafigyeljünk magunkra.
Próbafolyamatok is félbeszakadtak?
– Ezt éppenhogy sikerült elkerülnünk. Az utolsó bemutatónk A három aranygyűrű volt február közepén. Ezt kezdtük volna el játszani az óvodásoknak és az iskolásoknak, emellett pedig A fogadósnő is repertoáron lenne. Ezek most elmaradnak, emiatt pedig nincs lehetőségünk bejátszani ezeket az előadásokat. Ebből még lehetnek nehézségek, amikor majd ez az időszak véget ér. Ez a két előadás még annyira friss, hogy valószínűleg újítani kell majd őket. Új próbafolyamatba nem kezdtünk bele, bár voltak terveink erre az időszakra is.
Hiányzik a színpadi játék?
– Hogyne, szívesen játszottam volna az új előadásokat, és ezzel szerintem a kollégák is így vannak. Munka közben az ember gyakran kíván magának egy kis nyugalmat. Már kezdenek felgyülemleni a felesleges energiák, egyre inkább érzem a késztetést arra, hogy tevékenyebb legyek. Nem rossz az, ha az ember egy kicsit egymaga van, engem ez arra ösztönöz, hogy új témákon gondolkozzak. Építgetem magamban az ötleteket, aztán ki tudja, ezekből egyszer akár születhet is valami. Az ihletet olvasással, zenehallgatással, filmnézéssel vagy egy teraszon elfogyasztott délutáni kávéval szerzem, mert csak odáig mehetek ki.
Milyen könyveket és filmeket választasz most?
– Épp a napokban álltam tanácstalanul a könyvespolcom előtt, mert a könyveim közül sokat már elolvastam. Mindig az a dilemmám, hogy mibe is kezdjek bele, próbálom mérlegelni, hogy mi érdekel jobban. Vannak helyzetek, amikor döntésképtelen vagyok, ezek általában ehhez hasonlóan kis dolgok. Most elkezdtem egy Nobel-díjas japán származású író, Kazuo Ishiguro Noktürnök című novelláskötetét olvasni. Nemrég kaptam a születésnapomra. Nagyon érdekes kötet, pici abszurditással szőtte át a szövegeket. Nekifogtam színházelméleti köteteknek is. Igyekszem mindenhonnan szemezgetni a könyvekből, például lovas szakkönyveket is olvasgatok. Azon is gondolkoztam, hogy drámákat is olvashatnék, illetve pótolhatnám azokat a műveket, amiket korábban elszalasztottam, és hiányosságnak tartok. A filmekkel is hasonlóan vagyok. Szeretném látni az Oscar-díjra jelölt filmeket, ezek közül néhányat már meg is néztem. Sorozatokat is nézek, bár ez nem nagyon köt le, mégis ad egyfajta rutint a napnak.
Említetted, hogy gyűjtöd az ötleteket. Ezekkel már elkezdtél dolgozni?
– Hamarosan talán… Általában attól félek, hogy ha van egy nagyon alapszintű gondolatom, és elkezdek erre építeni valamit, akkor ezt nem fogom tudni továbbgondolni. Ezt szeretném elkerülni. Ezért egyelőre úgy vagyok vele, hogy megpróbálok több síkon gondolkozni, és majd meglátom, mi is az, amibe bele szeretnék fogni. Sok minden van, amire most éppen fogékony lennék, és azt szeretném, hogy ez ne törjön derékba. Most még az alkotásnak egy nyugodtabb, ücsörgős, gondolkodós fázisában vagyok. A színészeknek általában fontos a szabadság megélése.
Ennek a korlátozását hogy éled meg?
– A szabadságvágy nagyon jellemző rám. Biztosan van olyan ember, akinek éppen az hiányzott, hogy végre egyedül lehessen. Én még nem tudom eldönteni, hogy szükségem volt-e erre az egészre, vagy inkább hátrányosan érint. Amikor elkap egy kicsit rosszabb hangulat, akkor mindjárt azt érzem, hogy ez az egész nem a legjobbkor jött, hiszen arra számítottam, hogy végre beindul az élet, jönnek a változások. Ez a lendület aztán leállt, de lassan mintha én is hajlandó lennék beismerni, hogy van annak haszna is, hogy nyugodtan ülök itthon. Régóta tervezgettem, hogy mit csinálok majd, ha kitavaszodik, hova utazok el egy hosszú hétvégén. Mielőtt megkezdődött volna ez a nagy bezártság, még sikerült egyet kocsikáznom Magyarországon. Pécsen voltam, végigkocsikáztam a Kelet-Mecseket, és ez még így, autóból is nagyon jólesett. Tehát ilyen kis kalandokra vágytam, olyasmire, amitől az ember kizökken a megszokottságból. De nem kell elkeseredni, mert ez az időszak is jó valamire.
Úgy látod, hogy színészként profitálhatsz ebből az időszakból?
– Mindenféleképpen, és nem csak színészként. A magány, még ha kényszerített is, nagyon sok mindenre képes. Nem feltétlenül tényleges magányról van szó, én is anyukámmal vagyok itthon, de mégis, az ember mostanában mentálisan sokat van maga. Ez mindenféle alkotómunkában nagyon fontos. Mivel ebben a helyzetben az ember nem önszántából van egymaga, ezért kicsit olyan, mintha kényszerítenének minket arra, hogy gondolkozzunk bizonyos dolgokon. Eközben természetesen nem kényszerít senki semmire, de az egyedüllét így is nagyon sok mindent ki tud hozni az emberből.
Azt olvastam, hogy Anthony Hopkins a macskájának zongorázik, amíg önkéntes karanténban van. Belőled mit hozott ki a bezártság?,
– Ez nem rossz ötlet, nekem is van macskám, és zongorázni is tudok. Igaz, az én macskám elég érdektelen az ilyesmivel kapcsolatban. Esténként mindig játszunk egyet, de hamar ráun. Sajnos nem szoktam mostanában zenélni. Amikor azon gondolkoztam, mihez is kezdjek az időmmel, a zenélés is eszembe jutott. A fuvolát mostanában felfrissítettem, A fogadósnőben is kellett játszanom. Bevallom, az elején féltem ettől, és nem is volt hozzá túl sok bátorságom. Szívesen zongoráznék is, de egyelőre félek szembesülni azzal, hogy mennyire jöttem ki a rutinból. Mégis jó lenne hangszeren játszani, és valószínűleg bele is fogom szőni a zenélést a mindennapjaimba. Eddig az volt a kifogásom, hogy
