Az igényesség jegyében

Horváth Klára az édesanyám. 64 éves, és 46 éve varr. Egyrészt erről szól az élete, a varrás a mindennapjainak szerves része. Néha még éjfélkor is a varrógép előtt ül, bevallja, ilyenkor nehezére esik a munka. Legtöbbször azonban tűz van a szemében, amikor arról beszél, mit varr, hogyan szabja, milyen anyagra bukkant, vagy éppen milyen egyedi darabot akar varrni a lányaimnak – az unokáinak – vagy esetleg nekem. Csodálom az erejét, a rátermettségét és a céltudatosságát. Ezzel a hittel és energiával iratkozott be tavaly a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet és a Hagyományok Háza Hálózat zentai viseletkészítő tanfolyamára. A beszélgetésünk sokszor terelődik a varrásra. A reggeli közös kávénknál mindig jut idő erről is szót ejteni, megoldást találni az aktuális helyzetekre, elmorfondírozni olyasmin, amin csak egy anya és lánya tud, és ez alkalommal, mintha még nem ismerném az élete minden részletét, felelevenítettük, milyen út vezetett a jelenig.

Miért lettél varrónő? Vonzott a kreativitás?

– A családunkban a férfiak bádogosok voltak, és úgy éreztem, engem is valamilyen szakma felé irányítottak. Abban az időben Zentán fodrász és varrónő szak közül lehetett választani, mivel a hajvágás engem nem érdekelt, varrónőnek tanultam az akkori Papp Pál szakmunkásképzőben. Hároméves középiskola volt, ahol elsajátítottuk a varrás alapjait. Diplomamunkaként varrni kellett magunknak, és emlékszem, hogy én egy piros zsabós ruhát készítettem, amit aztán sokáig viseltem. Májusban diplomáztam, és őszre már az Universalban el is kezdtem dolgozni, ahol gyerekruhákat varrtunk. Akkor 18 éves voltam, azóta is ezzel foglalkozom. Az Universal aztán beolvadt a textilgyárba, úgyhogy ott folytattam a munkát, és húsz évig ott dolgoztam. Konfekciót varrtunk, a németeknek végeztünk bérmunkát, és nagyon precíznek kellett lenni, mert ami nem felelt meg a követelményeknek, azt visszadobták. Persze azért akadt ott is, aki csak megnaggyázta a dolgokat, de azokat sosem becsülték. Ott tanultam meg a varrásnak minden csínját-bínját, hiszen a kabáttól az ingen, nadrágon és szoknyán át mindent varrtunk, ráadásul időre. Szóval gyorsan is, és szépen is kellett dolgozni, és abban nem sok kreativitás volt. Valami új alkotására otthon adódott lehetőség, mindig éltem a tudásommal, minden jeles alkalomra új ruhát varrtam magamnak meg neked is, és most is ezt teszem.

Olyan családba mentél férjhez, ahol minden a varrás körül forgott. Ez mennyiben segítette ezt az utat?

– Anyósom női, apósom férfiszabó volt, mindketten mesteri diplomával, és odahaza varrodát működtettek. Hihetetlen forgalom volt náluk. A varroda a ház közepén volt, onnan nyílt a konyha és a folyosó, tehát bármerre akart lépni az ember, a varrodán keresztül kellett haladni. Mi is ott laktunk, úgyhogy a mi életünknek is része volt a varrodai történés. Tőlük is rengeteget tanultam, hiszen még étkezés közben is az volt a téma, mit hogyan szabtak ki, a próbánál mi nem stimmelt, miért húz a kabát eleje, mekkora válltömést kell csinálni. Anyósom különösen precíz volt, ő is arra tanított, hogy legyek nagyon igényes a varrásban, de bennem ez egyébként is bennem volt. Mindig zavart, ha lógott a cérna, ha valami nagyjából volt eltisztázva. Én úgy szeretem, ha a ruhának a visszája is el van dolgozva, ha az sehol sem húz, nem ferde, ha valami csíkos, akkor a csíkok igazodjanak egymáshoz, a bélés ne lógjon ki sehol, a gallér rendesen álljon, a gomblukak igényesen legyenek kivarrva. Munkát soha nem adok ki úgy a kezemből, hogy azzal én ne lennék elégedett, és ne vasaltam volna ki. Persze kivasalni is csak úgy lehet valamit szépen, ha az rendesen meg van varrva.

Jól megleptél, amikor mondtad, hogy szeretnél megtanulni viseletet varrni, és hogy beiratkoznál a viseletkészítő tanfolyamra. Mi motivált erre?

– A textilgyárban konfekciót varrtunk, aztán az egykori Down cégben a tollpaplan- és tollkabátkészítésbe tanultam bele, viszont népviseletet nem varrtam, mert azt nem volt kitől megtanulnom. Igazából a zentai kis néptáncosoknak mintegy tíz évvel ezelőtt varrtam dél-alföldi viseletet, szoknyákat, blúzokat, a fiúknak meg ingeket, és mintadarabokról dolgoztam, de nem tudtam, mi miért van úgy. Nem tudtam például, hogy miért kell a szoknyát elöl felsliccelni, amikor mi minden szoknyát hátul vagy oldalt slicceltünk, meg volt még néhány dolog, ami nem volt világos. Persze ettől függetlenül megvarrtam, de hiányérzetem maradt. A tv-ben tavaly láttam egy összefoglalót az első ilyen viseletkészítő tanfolyamról, és úgy éreztem, nekem is ott a helyem. Vágytam arra, hogy én is tudjak olyan gyönyörű darabokat varrni, reméltem, hogy majd az unokáimnak vagy neked is varrhatok, és tudni akartam, mit miért kell a viseleteken úgy csinálni, ahogy. Tetszettek az anyagok, a díszes öltözékek, a különböző tájegységek jellemzői, és éreztem magamban az erőt a tanulásra, így kértelek meg arra, hogy nézz utána, hogyan lehet oda bejutni.

A rendkívüli helyzet miatt a tanfolyam még nem fejeződhetett be, és nem diplomázhattatok, de a tananyag jó részét átvettétek. Mi mindet tanultatok meg?

– Szeptembertől havi rendszerességgel voltak óráink. Tömbösítve tanultunk, vagyis csütörtök délutántól szombat estig dolgoztunk. A tanfolyamvezetők Magyarországról érkeztek, és nagyon sok mindent tanítottak nekünk. Varrnivalónk is bőven volt mindig, ugyanakkor elméletet is tanultunk, hiszen anélkül nincs viseletkészítés. Minden tájegységről hallhattunk előadást, és innen a Vajdaságból is volt több előadónk, akik az itteni jellemzőket mondták el. Rengeteget jegyzeteltünk, nagyon sok információt átadtak nekünk az oktatók, úgyhogy van mit tanulnunk. Házi feladatot is mindig kaptunk, mire elérkezett az újabb találkozás, addigra több viseletdarabot is el kellett készítenünk. Útmutatást mindig kaptunk a varráshoz, és aztán odahaza lehetett dolgozni. Kötényeket, ingeket, szoknyákat, gyerekviseleteket varrtunk, szóval rengeteg új dolgot megtanultunk. A tanfolyam intenzitása rákényszerített bennünket arra, hogy otthon is foglalkozzunk a témával. Ezek után már tudom, hogy az ingek ujjába miért teszik bele a háromszöget, a vállfoltot, miért pléhelik fel a szoknya alját, hogyan kell a viseleteknél párosítani a színeket, milyen csipkét lehet használni, a köténynek mennyivel kell rövidebbnek lennie a szoknyánál.

Az oktatóitok ösztönöztek benneteket arra, hogy készítsetek különleges darabokat a békéscsabai Országos Textiles Konferenciára, te éltél ezzel a lehetőséggel, és a kabát, amelyet varrtál, a hozzá készült kalappal együtt a kiállított darabok közé került.

– Még novemberben szóba került, hogy lesz ez a konferencia, és aki erőt érez magában ahhoz, hogy alkosson, az tegye meg, mert ez igazi kihívás a népművészetben tevékenykedőknek. Borbásné Budai Valéria, a mentorom irányított arra, hogy én is éljek ezzel a lehetőséggel, és örömmel fogadtam a kihívást. Az országos pályázatra a mai életünkben használatos népi textíliákat vártak, és miután az oktatókkal egyeztettünk, mit készíthetnék, nálam a következő hónapok azzal teltek, hogy csak erre koncentráltam. Vagy húsz éve otthon állt egy fekete-szürke csíkos szövet, abból akartam készíteni neked egy olyan kabátot, amely népi elemekkel van díszítve, és rengeteget gondolkoztam azon, hogy is nézzen ki, és hogyan lehetne díszíteni. Sokáig keresgéltem az interneten, mire rátaláltam egy olyan motívumra, amely megragadott. A matyó rózsák tetszettek meg, azt gondoltam újra, és azt terveztem ráapplikálni a kabát elejére és hátul az övére. A mentorom aztán még azt is tanácsolta, hogy fejfedővel és táskával egészítsem ki a kabátot, hogy komplett legyen, így is tettem. Nagyon sok fejtörést okozott, hogy mit hogyan csináljak, forgattam az anyagot, hogyan is lenne a legjobb, mekkora legyen rajta a motívum, meddig fusson, milyen legyen a gallérja, és így született meg a kabát, ami szerintem gyönyörű lett. A kalappal nagyon sokat bajlódtam, mert fejfedőt még soha nem készítettem, de arra is csináltam mintát, először csak egy fehér vászonból varrtam meg, majd amikor elégedett voltam a formával, akkor a szövetből is elkészítettem. A táska ugyancsak kihívás volt, mert azt sem szoktam varrni, és arra is fel akartam vinni a rózsamotívumot, úgyhogy az is sokáig készült. Ha nem ment a munka, vagy nem jól sikerült, akkor kifejtettem, és újra próbáltam. Ezt egyébként mindig így csinálom, ha valami nem tökéletes, vagy elégedetlen vagyok, kifejtem, és ha már valamit harmadszor fejtek ki, akkor azt a darabot arra a napra félre is teszem. Akkor inkább kimegyek az udvarba kertészkedni, vagy ha este van, akkor olvasok kicsit, és másnap aztán újult erővel veszem elő. A konferenciára elkészített darabokat a viseletkészítő tanfolyam koordinátorai vitték fel Békéscsabára, és mi már csak magára a konferenciára utaztunk fel a csoporttársakkal március elején. Azt azonban nem tudtuk, hogy kinek a munkáját állítják ki, hiszen a zsűri válogatást végzett, és az arra érdemes darabokat tették közszemlére. Nagyon megörültem, amikor a neked készített kabátot és kalapot megpillantottam a kiállításteremben. A táskát, mint utólag megtudtam, azért nem tették ki, mert a motívumon a levél nem kapcsolódott a virághoz, pedig úgy kellett volna. Ettől függetlenül határtalanul boldog voltam, és egyetértek azzal a kijelentéssel, hogy Békéscsabán már a falra felkerülni is nagy dicsőség. A munkáim azóta is ott vannak, várjuk, hogy visszahozzák őket, és remélem, őszre már viselheted. A varrás azonban a vírusos időszakban sem állt meg, hiszen a viseletkészítő tanfolyam vizsgájára el kellett készítenem egy női ünnepi viseletet. Ehhez egy Martonoson az 1900-as évek elején készült fotó szolgált alapul, amelyen anya és lánya látható ünnepi öltözékben. Az anyuka viseletét próbáltam rekonstruálni egy világoskék pamutanyagból. Szinte már kész is vagyok vele, még a kötényen van varrnivalóm, de hamarosan az is elkészül. Nekem nagyon tetszik, és remélem, hogy az oktatóim is elégedettek lesznek vele. A viseletkészítéssel egy új világ tárult fel előttem, ami ki tudja, milyen utakra visz még. Ebben az új világban rengeteget kell tanulnom, de biztos vagyok benne, hogy a tanárainkra mindig számíthatok.