12.
Nemrégiben felvetődött, hogy át kellene – megint – nevezni a Korzót. Amikor hallottam, igencsak megdöbbentem, hiszen a Korzó egyike azon kevés belvárosi utcanévnek Szabadkán, amiről soha többet nem kellene vitát folytatni. Értéksemleges utcanév, tehát megfelel a huszonegyedik század uralkodó elvárásainak. Ugyanakkor kifejezi az utca történetét, tehát megfelel a jelenleg korántsem uralkodó, azonban legitim, a történelem és várostörténet létezését tudomásul vevő elvárásoknak. Nem emel senkit a másik feje fölé, ám ami ennél sokkal lényegesebb: nem irányul senki ellen. A szabadkai belvárosi utcák többségének nevéről ez nem mondható el – sajnálattal kell arra gondolnom, hogy az érdekképviselet, a kulturális jelenlét hangos-harcos-karcos képviselői a nagy megmutatkozás zenitjén, a kilencvenes évek közepén, abszolút többségük birtokában a városi hatalomban erre nem fordítottak figyelmet. Pedig akkor, 1996 környékén méltósággal és az akkori, őrült hatalommal szemben minden erkölcsi fölényt biztosító többség jelentette magabiztosság nyújtotta alázattal napirendre vehették volna a kérdéssort. Ugyanis ritkán adódnak olyan pillanatok, amikor vita, vádaskodás és különösebb botrány nélkül át lehet nevezni utcákat és intézményeket, mert megvan ehhez a morális összekovácsoltság.
Igazságtalan volna a fenti állításom, ha önmagában állna, mert figyelmen kívül hagyná a 2002-ben megkezdett utcanév-változtató folyamatot, amely elsősorban néhány ideológiai szempontú utcanevet cserélt le olyanokra, akiknek/amiknek a városhoz van közük. A korzó is akkor lett Korzó, de hogy egy másik, kiragadott példára szorítkozva érzékeltessem, mit jelent az, hogy az utcanév a várossal van kommunikációban, és nem az ideológiával: a VIII. Vajdasági Rohambrigád utca átnevezése Majsai útra nemcsak az ideológiától szabadította meg a közösséget, de az ideológiai elnyomástól is, ugyanakkor az út visszakapta normális, természetes jelentését – a Majsára vivő utat minek is lehetne másnak nevezni? Miként a Belgrádba vivő utat is Belgrádi útnak hívják azóta, és nem Ivan Milutinovićnak vagy Jugoszláv útnak. Ez a 2002-es, a szabadkai magyar közösség szempontjából felemás eredménnyel járó nekilendülés nem vált folyamattá, az utcák és terek elnevezése, átnevezése a városhoz kötődő szempontok alapján nem folytatódott. Erről azonban más alkalommal.
A lokális identitás erősítése a huszonegyedik század kiemelt jelentőségű kulturális feladata, amelyben akkor nem kerül sor tévedésre, ha az összetartó erők a diverzifikáló szempontoknál, a látszólagos értéksemlegességnél és az erőfölénynél is fontosabbá tudnak válni. Természetesen ehhez ismerni kell a város történetét, történelmét, kulturális alakulástörténetét, azokat a pontokat, amelyek mentén a lakosság meghozta a maga döntéseit a város alakítása szempontjából.
Az ideológiai alapú utca- és intézményelnevezés esetén, ahogyan köztéri szoborállítás kapcsán sem szokott felmerülni kétely, amennyiben győztes ideológiáról van szó. Városunkban azok vannak kisebbségben, akik szerint egy kisközösség – amilyen egy város – életét alakító, meghatározó, a közösség érdekében dolgozó, a közösségnek dicsőséget és elismerést hozó személyiségekről kellene elnevezni az utcákat, tereket, intézményeket. Elképzelhető, hogy ők a többséget képezik, de hangjuk nem hallatszik. Azok hangja inkább, akik hörögve tiltakoznának bármiféle átnevezés ellen; akik átnevezéspártiak, de nem a város története, hanem egyéb elgondolások vezetik őket; akik az értéksemleges elnevezések híveiként herbáriummá tennék az utcákat, mert úgy vélik, a virágnevek nem sértik senki érzékenységét. Talán Ács Károly Májusi szólam című versének soraiból indulnak ki, miszerint „emberek, legyünk ma mások, legyünk virágok”. Ha így volna, ami természetesen ki van zárva, akkor is fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy az ember-virágok sohasemvolt világra vágynak, meghódítani akarván a világot. A versben érzékelhető belső feszültség ebből fakad – sajnálatos, hogy a világban és nálunk sem olvassák Ács Károlyt.
A lokális identitás őrzésének és alakításának folyamata sohasem befejezett. Éppen ezért nagy odafigyelés, szenzibilitás, szakmai felkészültség, kompromisszumkészség és valóbani elfogadás szükséges ahhoz, hogy ez a folyamat ne viták, sértődések és feszültségek terepe legyen, hanem a közös építkezés szimbolikus terepe. Természetesen nem ez a jellemző. Ellenkezőleg. Akik nem olyan régen a Korzó átnevezését felvetették, az egyedüli jó megoldás helyébe akartak egy rossz megoldást, egy olyant, amire zsigerből, izomból mindenki ráugrott volna, mondván: akkor miért ne lehetne Kossuth utca? Mások meg: szóba sem jöhet, csakis Boris Kidrič. Talán csak azok bólogattak volna, akiknek egyébként a Sándor király utca elnevezés tetszene leginkább.
Felvetődik a kérdés, akkor tehát a Korzó ugyanolyan értéksemleges elnevezés, mintha, teszem azt, Dália utcának hívnák a sétálóutcát? Természetesen erről szó sincsen. A Korzó a szónak abban az értelmében semleges elnevezés, hogy nem tartozik máshoz, mint magához a városhoz, a városlakókhoz, a mindenkori szabadkaiakhoz, akik között vannak olyanok, akiknek megdobban a szíve, ha Kossuth nevét hallják, de olyanok is akadnak, akik a kommunista párttitkárnak, a népfelszabadító háború kitüntetett hősének, a Népfelszabadító Front Végrehajtó Bizottsága politikai titkárának, az Ausztriában született és Belgrádban elhunyt Boris Kidričnek a nevét látnák szívesen a szabadkai sétálóutca utcanévtábláján. Azok sincsenek kevesen, akik az elmúlt hónapokban felmerülő, szelek szárnyán járó hírek szerint a Korzó átnevezést a maguk elképzelése alapján szorgalmazták, nyilvánvalóan nem az utca első névadójához, Kossuth Lajoshoz akarván visszatérni.
Öröm, hogy a névváltoztatásra nem került sor – a természetes felett örömet érezni azt jelentheti, hogy nem magától értetődő a józan kompromisszumokra törekvő magatartás, hanem azt értékelni kell. Ez egyben azt is jelenti, hogy több erőfeszítésre van szükség, az energia felesleges dolgokra is elmegy, ami a város identitásának közös építésétől veszi el az elánt.
Számos kötet, tanulmány, ismeretterjesztő cikk és blog foglalkozik a szabadkai utcák (városrészek, intézmények) nevével. Szekeres László régészt is foglalkoztatta a kérdés, 1975-ben a lehetőségek határain belül maradva, de a kereteket szinte szétfeszítve dolgozott, munkája ma már, amikor egyre kevesebben emlékeznek a valamikori természetes elnevezésekre is, megkerülhetetlenül fontos. Ő írta a Korzó (akkoriban természetesen Boris Kidrič) kapcsán: „1864-ben építették a vasúti töltést. Ugyanakkor kötötték össze a vasúti megállót a város központjával a volt Kossuth utcán (ma Boris Kidrič utca) keresztül egy úttal. A Kossuth utca akkor még nem volt kikövezve, csak a korábban ültetett fasor mellett volt téglával fedett járda néhány, mellette elhelyezett fapaddal. Ez az út képezte a múlt század közepén a város közönségének K-ját. Ugyanaz az utca maradt mind a mai napig a szabadkaiak, elsősorban az ifjúság sétatere, találkozóhelye.” Ezért nem értéksemleges a Korzó mint elnevezés – önmagában hordozza értékét, történetét és a város történelmét. A szabadkaiak makacs kitartását, amellyel a sár fogságából (a költő szerint Sárszeg) kitörni szándékoztak.
Felmerülhet a kérdés, hogy akkor milyen elvek alapján kell(ene) elnevezni a szabadkai utcákat. Egyáltalán: foglalkozni kell-e ezzel a kérdéssel, vagy a békesség érdekében elég meggátolni a rossz megoldásokat? Az emberek nyugalmat akarnak, tehát logikus és leginkább valószínű, hogy ez utóbbi megoldásnak a legnépesebb a tábora. Megszoktuk, legyintenek az emberek, csak rossz megoldás ne legyen.
A város története azonban nem egy egy tábla, amelyet vizes szivaccsal tisztára töröl a tanító, a hetes vagy aki éppen arra jár. A várostörténet szerves alakulása a közös emberi küzdelemnek, amely élhetővé, széppé teszi a környezetet. És ennek a közös emberi küzdelemnek része az értékrendbeli meggyőződés, a politikai meggyőződés is, hiszen ennek mentén születnek a döntések. A nagy kataklizmák, impériumváltások az erőfölényt alkalmazva döntöttek a városok történetének alakításáról. Nem a városok történetéről, csak a történet alakításáról. Szabadka régi utcaneveiről olvashatjuk egy tárcában, hogy az osztrák–magyar időkben az utcák elnevezése a bárókhoz, grófokhoz, szentekhez vagy éppenséggel nemzeti nagyságokhoz kötődött, a kisebb közök pedig szakmák nevét viselték, de előfordult, hogy mókás elnevezést kaptak. 1919 után a városi közigazgatás a központ utcáit a szerbek, horvátok és szlovének történelméből vett személyekre cserélte, mégis több volt az utcanévként alkalmazott földrajzi nevekből. Ez a megállapítás pontos és teljesen igaz. Egyedül az nem szerepel benne, hogy amikor a belváros összes utcanevét elveszik a város lakosságának meghatározó részétől, akkor igazán nincs nagy jelentősége annak, hogy a kültéri utcák nevét (természetesen immár az új országhoz kötődő) földrajzi nevek adják. Annyi bizonyos, hogy a város önmagával azonos, szerves fejlődése, amelyben része volt a magyaroknak, szerbeknek, horvátoknak, bunyevácoknak, zsidóknak és németeknek is, amit akár a felépített bérpaloták tulajdonosainak nevéből is egyértelműen láthatunk, akkor megszűnt. Az ideológiai alapú torzsalkodás, politikai ellenségeskedés helyébe – amiben a közös nevezőt mégis mindig a város előbbre vitele jelentette, a viták ekörül forogtak, akár a színházi társulatról, az iparostestületről vagy a gázvilágításról volt szó – a győztes erőfölénye és a legyőzött megalázása került. Az utcák ismételt átnevezése is ezt mutatja 1941 és 1945 között: a logika nem volt más. Mintha csak gazdát cserélt volna a város. Igaz, a hatalom szempontjából ez pontosan így is történt. Csakhogy az emberek élnek a városban, nem a hatalom.
A valóságnak ilyen figyelembevételére majdnem hat évtizedet kellett várni 1945 után. Az utcák, terek, intézmények elnevezése 1945-ben a legteljesebb ideológiai agymosás megvalósítását tűzte ki céljául. A város történetéből összetört emlékcserepek maradtak, idős emberek poros emlékei, amit továbbadtak az utánuk jövőknek – a kakasiskolát senki nem hívja másként ma sem, mint ahogyan a homoki iskolát sem. A továbbmesélt várostörténet utca- és intézménynevekben történő megőrzésében alig tettünk valamit az elmúlt harminc évben. Hálával kell gondolnunk azonban mindazon történészekre és helytörténészekre, építészekre és irodalmárokra, újságírókra és levéltárosokra, akik kutatásaikkal megőrizték a város történetét. Nélkülük az identitás jelei mára felismerhetetlenek lennének, olyan régen feledésbe merültek volna.
