Sokan bizonyára meglepődnek, ha most leírjuk: élete vége felé Goethe a Színtant nevezte meg fő művének. Könyve 1840-ben jelent meg, a szakma ma is nyilvántartja. Esetleg közrejátszhatott, hogy a költőóriás ifjúkorában Lipcsében egy festőnél rajzolni is tanult, több művét maga illusztrálta. Mindez akkor is eléggé talányos, az utókor pedig természetesen semmiképpen sem emlegeti egy napon a Faustot a színek sajátosságairól szóló természettudományos dolgozattal. Valahol azonban sejthetjük, akkortájt más volt a mérték. Nos, léteztek olyan századok, amikor a tudományágak még nem bonyolódtak bele a részletekbe, áttekintésük így nem okozott különösebb gondot, gyakran előfordult tehát, hogy a kutatók, az érdeklődők több területen is rendelkezhettek egy időben megbízható és elegendő információval. (Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy valaki egy tanulmányában a szonett műfaji sajátosságaival foglalkozik, egy másik szaklapban pedig ugyanő a részecskefizika nyitott kérdéseit taglalja.) Ugyanakkor a mind nagyobb táv megtételére alkalmas hajózás révén a világutazók eddig ismeretlen tájakra eljutva értelemszerűen nemcsak az adott terület élővilágáról, ásványkészletéről készítettek feljegyzéseket, hanem az ott élő népesség életmódját, szokásait, vallását és hiedelemvilágát is megfigyelték, esetleg térképeket is megrajzoltak.
A polihisztor kifejezés alapvetően olyan – sokrétű műveltséggel rendelkező – személyt jelöl, aki többféle tudományágat kutat, és új felfedezésekre, felismerésekre képes. Példaként Szókratész, Arisztotelész, Ibn Szína (Avicenna), Michelangelo, Leibniz, Rudolf Steiner, Albert Schweitzer és Arthur Koestler nevét említenénk hirtelenjében. És persze mondjuk Jules Verne is mindenképpen közéjük tartozik. A bennfentesek szerint a dobogó legfelső foka Leonardo da Vincit illeti meg, aki festő, tudós, matematikus, hadmérnök, feltaláló, anatómus, szobrász, építész, zeneszerző, költő és író volt egy személyben.
Mi, magyarok sem panaszkodhatunk. Tisztelettel említjük például Brassai Sámuel nevét, „az utolsó erdélyi polihisztorét”, aki esztétikával, zenével, filozófiával, nyelvekkel és grammatikával, történelemmel, botanikával, földrajzzal, közgazdaság- és evolúciótannal foglalkozott. A kolozsvári egyetemen például hetvenévesen mennyiségtant oktatott, közben a budapesti egyetem szanszkrit tanári állására pályázott. Bél Mátyás evangélikus lelkész a XVIII. század első felében nyelvészettel és filológiával, történelemmel, földrajzzal, mezőgazdasággal foglalkozott, ő készítette el Magyarország első teljes történeti-geográfiai leírását. Herman Ottó zoológus volt, néprajzkutató, régész és politikus, Kós Károly pedig építész, író, grafikus, könyvszerkesztő, kiadó, tanár és politikus. Igazi reneszánsz emberek.
A közelmúltat megidézve a televíziózás hőskorszaka említendő, számos jellegzetes egyéniség ekkor tűnt fel, és vált rövid idő alatt rendkívül ismertté. Abody Bélát említeném elsőként, rá bizonyára már csak kevesen emlékeznek. Mackós járása meg a fókaszerű nevetése révén rögtön népszerűvé vált, előadóként rendkívül szellemesen vezette műsorait. Amúgy zenekritikus volt, író, műfordító, humorista, szerkesztő, színházigazgató, filmszerepeket is vállalt – és ő fordította Charlie Chaplin Életem című könyvét. Mások mellett Vámos Miklós és Antal Imre is megpróbálkozott a tévés műfajjal, Vitray Tamás bámulatos eleganciával és felkészültséggel készítette a beszélgetős vagy játékos, vetélkedős műsorait. Írásunkban külön kiemelnénk – tévésorozatai révén is – Benedek Istvánt, az orvost, pszichiátert, írót, művelődéstörténészt, aki Benedek Elek unokájaként, Benedek Marcell fiaként elképesztően sok területen alkotott kiemelkedőt (orvostörténet, irodalomtörténet, művelődéstörténet). Az egy elmegyógyintézet belső életéről szóló könyve, az Aranyketrec több kiadást ért meg.
Zárjuk a sort László Ervinnel, aki eredetileg zongoraművészként szerzett hírnevet magának, utóbb „váltott” át az evolúció- és rendszerelméletre, tudományfilozófiára; a világ szellemi elitjét tömörítő Római Klub tagja, a Budapest Klub megalapítója.
A szakosodás kezdetéig bizonyos tekintetben az újságírók közül is többen polihisztornak számítottak. Mára ez eléggé megfakult, a többség csak egy-egy meghatározott területet kísér figyelemmel (gazdaság, művelődés, sport stb.). A Magyar Szóban egykoron (midőn még nem létezett se mobiltelefon, se számítógép) mindenki Vukovics Gézát, lapunk egykori főszerkesztőjét tartotta valóban enciklopédikus tudásúnak. Cagi – csak így szólítottuk. (Mellesleg ő indította el a Kilátó mellékletet.) Ha tehát valaki nem volt biztos egy adatban, dátumban, nyugodtan fordulhatott hozzá. A délelőtti órákban (ekkor már nyugdíjasként) ott ült egy ideig megszokott helyén az újvidéki szerkesztőség hatalmas és zsongó deszkjében. Kedvenc szórakozása volt komponálni; rajzolgatta a hangjegyeket az előtte lévő fehér papirosra, a dallamot időnként halkan el is dúdolta vagy fütyörészte. Ha valaki kérdezett tehát tőle valamit, gyorsan megkapta a kellő választ. Cagi pedig folytatta kedvére az alkalmi zeneszerzést.
