Tudja-e a kedves olvasó, ki volt Szamosi Elza? Inkább elmondjuk. Budapesten született, színésznői pályafutása mégis Németországban kezdődött. Csak 1903-ban lépett fel először Magyarországon, amikor megnyitották a Királyszínházat. Rövidesen aztán az Operaház társulatának tagja lett, ahol különösen a Puccini-operák hősnőjeként aratott osztatlan sikert. Ugyanakkor belehabarodott a szerzőbe is. Ezzel persze nem volt egyedül. Puccini önmagát így jellemezte: „A vadszárnyasok, az operaszövegkönyvek meg a nők szenvedélyes vadásza.” Szülőháza Lucca egyik nevezetessége: a toszkán városka egyik terén szobrot is emeltek neki a derék olaszok. Elismerten szép ember volt, aki aztán egy házsártos nőt kapott feleségül. Holott férjes asszonyként szöktette meg (Luccát el is kellett hagyniuk), s csak a férj halála után házasodhattak össze. Az asszonyság ráadásul igencsak féltékeny természetűnek bizonyult (nyilván nem teljesen ok nélkül), állandóan jeleneteket rendezett, így kergette öngyilkosságba a szobalányukat is. Ami pedig a mi Szamosi Elzánkat illeti, egyidőben Amerikában vendégszerepelt, majd Bécsben nyitott énekiskolát. Színházban már csak a nézőtéren volt látható, ott viszont rendszeresen. Életrajzát lezárandó megemlítjük, három házassága volt: egy színésszel, egy operaénekessel – majd a még mindig szépséges hölgy végül egy nagykereskedő oldalán találta meg a nyugalmat. Vele élt, haláláig.
A hely szelleme mindenesetre nyitottságot mutat a testi vonzalmak iránt, egyidőben Lucca környékén telepedett le például Élisa is, Napóleon nővére, ő történetesen a fiatal Paganinivel enyelgett. Mindezek után valahogy közelebbinek, értelmezhetőbbnek érezzük a francia muzsikus, Berlioz (némi fanyar gúnnyal megfogalmazott) véleményét a taljánok zenei ízléséről: „Az olaszok számára a zene nem több érzéki örömnél. A szellem magasrendű megnyilatkozásait alig becsülik többre a szakácsművészetnél. Olyan zenét akarnak, amelyet – mint egy tál makarónit – odafigyelés nélkül, azonnal be tudnak fogadni”.
Ézsiás Erzsébet könyvének segítségével (Az én Toszkánám) most átruccanunk a Firenzéhez közeli Pratóra, amelyet a település egyik polgáráról neveztek el, arról, aki a XII. század első felében a Szentföldön járva elhozta Szűz Mária övét. Ami utóbb számos bonyodalomhoz vezetett. Valaki el akarta lopni, de elfogták és kivégezték. Ekkor döntöttek úgy, hogy templomot építenek, s az ereklyét ott őrzik majd. Az ötletből valóság lett, amihez „mindöszsze” kétszáz év szükségeltetett, de az akkoriakat ez nem zavarta, lévén más az időérzékelésük. A templom szentélyének festését bizonyos Fra Filippo Lippi karmelita barát vállalta, aki szüleit még gyermekkorában elveszítette, s mindvégig nagy szegénységben élt. Tizenhat évesen karmelita fogadalmat tett, s bár később otthagyta a kolostort, fogadalma életben maradt. Amúgy bővérű, életvidám embernek ismerték a kortársai. Nos, ez a Lippi éppen csak hogy hozzákezdett a freskók festéséhez, midőn a mindent elbonyolító és összekuszáló sors úgy rendelkezett, hogy egy nap oda toppanjon be az apácáknál nevelkedő Lucrezia Buti, egy gazdag család gyereke. Merthogy szerette volna megtekinteni a híres ereklyét. A tekintete azonban inkább a festőre tévedt, aki ennek hatására munkaadóival közölte, az oltárképet csak akkor készíti el, ha Lucrezia lesz a modellje. Óhaja teljesült, mindezzel viszont rövidesen igencsak megváltozott az életük: fellobbant a szenvedélyes szerelem, amely azzal folytatódott, hogy Lippi megszöktette az ifjú leányzót. Szerzetes révén soha nem vehette el feleségül, de együtt élt vele haláláig.
Zárjuk a történetsort Dantéval, aki kilencévesen, 1274 tavaszünnepén ismerte meg a nyolcéves, bíborszínű ruhát és virágkoszorút viselő Beatricét, egy tehetős firenzei bankár lányát. A gyermekkori szerelem azonban nem bontakozhatott ki, szülői szigorral a lány másnak a felesége lett, majd huszonnégy éves korában meghalt. Bár csak úgymond „távolból való szerelem” volt ez, de talán éppen emiatt tudta transzcendens magasságokba emelni a költő Dantét. Beatrice tehát már nem pusztán konkrét személy, sőt, az idő múlásával még kevésbé az, inkább a szent nőiesség jelképe, a szerelem szinte földöntúli tárgya, amelynek immár semmi köze ahhoz, hogy megvalósult-e vagy sem. Örökkévalósággá csak így válhatott.
