Pesti ismerősöm mesélte, lakást keresett, s talált is egyet, nagyon jó helyen, olcsóbban kínálták, mint ahogyan ő kalkulált, a helyiségek beosztása tökéletes. Csupán egyetlen gond adódott: a nappali ablaka egy egészen közeli, hatalmas tűzfalra nézett. Tovább érdeklődött tehát, s végül megvett egy drágább lakást, amely ráadásul nagyobb volt a kelleténél, bár a munkahelyéhez közelebb. „Nem sajnálom a pluszköltséget – mondta egy alkalommal –, abban az előző lakásban úgy éreztem volna magam az óriási téglafalat bámulva, mintha börtönben élnék.”
Az elébünk táruló látvány tehát igenis fontos, különösen olyan időkben, amikor az elharapódzó járvány miatt a házunkat/lakásunkat el sem hagyhatjuk. Ez adta az ötletet a felhíváshoz, fotót készíteni a lakóhelyünk előteréről, amely voltaképpen szerves része az életterünknek. A felvételekre a Facebookon futottam rá (View from my window), s azonnal nyilvánvalóvá vált, az emberek számára mennyire lényeges ez a dolog, szemünk akár utcarészletet regisztrál, akár hullámaival érkező tengerpartot, esetleg a szemközti hegység hófödte csúcsát, vagy egyszerűen csak egy kerti széket a lombos fák alatt. Igen sok kép olyan, mintha itt készült volna, akár a szomszédos utcában, semmiben sem különbözik az átlagostól, viszont a küldött néhány mondatnyi szövegekben érdemes felfigyelni a kapcsolódó rövid élettörténetekre. Párizs egy patinás utcáját láthatjuk például az egyik fotón, hozzáfűzve pedig ezt olvashatjuk: „Kilátás a konyhai ablakomból, miközben vacsorát készítek. Brazil család vagyunk, négy éve élünk Franciaországban, két gyerekünkkel. Sokat dolgozunk, a férjem gyakran szervez videokonferenciákat, néha kimegy az erkélyre dolgozni, nemrég azonban az egyik szomszédunk névtelen levelet hagyott a postaládánkban, hogy a telefonhívások zavarják őt meg a környékbelieket. Pedig még sosem buliztunk például itthon, nem vagyunk egy zajos család.” A következő képen felhőkarcolók, bizonyos Rachel teszi közzé Manhattanből. „Ez a kép tárul fel a szüleim ablakából – írja –, a gyerekkori kilátásom. Tiniként is ezt láttam, amikor először voltam szerelmes, és most is, hogy egyedülálló, önálló anyuka lettem. Hasonlóképpen az a személy is gyakran nézelődött az ablakából, ő néhány emelettel feljebb lakott, s akivel jó barátságba kerültünk, ám most a koronavírus áldozata lett.” Róma. A többemeletes épületekkel körbezárt kicsiny, de annál hangulatosabb park. Középen egy jókora pálmafa, körülötte padok, majd a kocogásra is alkalmas sétány a mindenféle fák hűvösében. Mások másféle sportolási lehetőségről próbálnak gondoskodni. Egy vidéki angliai család az udvarukból keskeny lécekkel leválasztott teret alakított ki, felül műanyag borítással, védekezve az esőtől. Az így létrehozott bájos térben egy nagyobbacska heverő, a padlón szétdobálva mindenütt puha párnák – és a sarokban a főszereplő: egy biliárdasztal. Házi készítésűnek tűnik, négy vékony vaslábon áll, még leginkább vásári kolbászsütő tepsire hasonlító alkalmatosság, a golyók a kívülről odaillesztett fehér kis hálókba hullanak.” Sokkal nagyvonalúbb egy izlandi házaspár: a beküldött fotójukon egy óriási, egzotikus, nyúlánk karjaival mindenfelé nyújtózkodó tölgyfa – mögötte pedig a golfpálya. „Hawaiin lakom – jegyzeteli egy másik, valóban csábító fotó küldője, de gyorsan hozzáteszi: – Kérlek, ne gyertek most mifelénk, karanténban vagyunk, a strandjaink zárva!”
Felesleg mondanunk, az udvarokat több helyen állatok népesítik be. Majmok, mókusok, vadlibák, egyebek. A Dél-Afrikából érkező fotó előterében kéken csillogó medence, előtte két fonott szék, innen kezdődve pedig a lankás, távoli dombok felé közelíthetünk. „Ha jobban figyelsz, láthatod a birtokomon áthaladó zebracsapatot” – igazít el a büszke tulajdonos. De szerintem messze elmarad a floridai kolléga mögött: „Kilátás a hálószoba ablakából: ha alaposabban megnézed, az ellenkező parton megláthatod a környékünk aligátorát.”
Mindezek után végül Janiga Jóska felvidéki képzőművész jut az eszembe, aki nem sokat törődött a kertjével. Az így igencsak bozontos volt, kusza, mégis otthonos. A szomszédja viszont mintakertész, a fák megformázva, a fű szinte ollóval nyírva, a virágágyások mértani pontossággal elhelyezve. „Úgy örülök mindig a télnek – mondta volt még akkortájt festő barátom –, s amikor lehull a hó, akkor már mindkét kert teljesen egyforma.”
