Helyi szín, helyi hang

Egy művésztelepre érkezni szinte felüdülés, hiszen még ha a város szívében tartják is, mint ahogy Zentán is, belépve az alkotók közé, nyugalom árasztja el az embert. Az utca zaja után abban az oázisban csendben folyik az alkotás, mindenki a saját világában elmerülve tevékenykedik. Ezt éreztem akkor is, amikor meglátogattam a Zentai Alkotóházban és a hozzá tartozó udvarban alkotó művészeket, akik az augusztus 10. és 15. között lebonyolított 68. Zentai Művésztelep meghívottjai voltak.

Az alkotóház tantermében és az udvaron elszórva dolgoztak a tartományunk különböző településeiről érkezett művészek: Miroslav Jovančić, Molnár Imre, Sándor Laura, Csernik Attila, Balla Ákos, Gubik Korina, ifj. Novák Mihály, Zsáki István, Szabó Kornélia és Lázár Tibor. Külföldről, ahonnan egyébként többen is jönni szoktak, ezúttal nem hívhattak vendégeket, de a szervezők remélik, hogy jövőre már ismét kitárhatja kapuit a művésztelep a határon túliak számára is.

Hugyik Richárd, a Thurzó Lajos Művelődési-Oktatási Központ igazgatója a közelgő jubileumra való készülődést emelte ki az idei művésztelep kapcsán:

– A Zentai Művésztelep nagy ünnepre, a hetvenedik születésnapjára készül, és ezt szeretnénk majd méltó módon megünnepelni. A hagyományt semmiképp sem akartuk megszakítani, és tudván, hogy ebben a járványügyi helyzetben nehezebb lesz a feltételeket biztosítanunk, mégsem mondtunk le az idei művésztelepről. Inkább mindent megtettünk azért, hogy a művészek biztonságos körülmények között alkothassanak. Ezúttal olyan személyeket hívtunk, akik már bevésték nevüket a művésztelep történetébe, akikkel beszélgethettünk az elmúlt hét évtizedről, és akikkel fontos pillanatokat tudtunk feleleveníteni. Szarka Mándity Krisztinának, a Városi Múzeum művészettörténészének elképzelései mentén a résztvevőkkel együtt arra kerestük a választ, vajon az itt készült képek kapcsán beszélhetünk-e helyi színekről – mondta az igazgató.

A Szabadkáról, Újvidékről, Topolyáról és helyből érkezett művészek saját technikájukkal dolgoztak. Úgy fogalmaztak, itt sem szeretnének másnak mutatkozni, mint amik, és arra törekednek, hogy a munkáikból visszatükröződjenek a művésztelepen megszülető érzések, a helyi színek, hangok. Az változó, hogy ki hány képet tudott elkészíteni a hat nap alatt, hiszen van, aki nagyobb tempóban dolgozik, van, aki szeret többet gondolkodni egyegy alkotáson, és az is előfordul, hogy a művész több képbe is belekezd, és utána odahaza fejezi be. Annyi biztos, hogy a szokásos őszi kiállításra mindenki elhozza, elküldi majd a legjobban sikerülteket, közszemlére szántakat.

Sándor Laura: – Harmadszor vagyok itt, és mindig grafikázom. Most is lemezeket készítek, amiket éppen ma nyomtatunk le, úgyhogy nagyon izgatottan várom a végeredményt. Mindig jól érzem magam a Zentai Művésztelepen, mert nagyon kevés alkalmam van a grafikázásra, és ilyenkor kiélem magam ezen a téren, mindent kipróbálok, úgyhogy én teljes gőzzel alkotok. Szeretem a telep hangulatát, munka közben is beszélgetünk, szünetekben is kommunikálunk a művészetről meg másról is, van, aki lement úszni a Tiszára, kiment a piacra, úgyhogy igazán otthonosan érezzük magunkat. Idén az volt a téma, hogy keressük a helyi színeket, de én inkább azt mondom, hogy a szín helyett mindig kialakul egy helyi hang, ami meglátszik minden alkotáson. Ezt csak az látja meg igazából, aki itt volt, és felleli, a többieknek nagyon kell keresniük. Én mindig előre eltervezem, hogy mit fogok csinálni, tehát már ide is így jöttem. Fotókból indulok ki, azokat rendszerezem, azokat alakítom át, és a művésztelep alkalmával is azokat a témákat veszem sorba, ugyanakkor a környezet adta lehetőségek vagy az időkorlát jobban befolyásolják a technikát.

Szabó Kornélia: – Harmadszor vagyok a művésztelepen, és minden egyes alkalommal nagyon elégedett voltam. Jó programokat biztosítanak a szervezők, és sajnálom, hogy idén nem lesz közös alkotás, mint az elmúlt években, mert a koronavírus ezt nem teszi lehetővé. Az együtt töltött idő nagyon inspiráló, ötleteket kapunk egymástól. Én leginkább kombinálom a technikákat, főleg akrillal festek, olajpasztellel is belenyúlogatok, meg különböző anyagokat is használok mindezek mellett. Ezúttal a természetbe nyúlóan gondolkodtam, hiszen a vírusos időben annyira be voltunk zárva, hogy jó kicsit kiszabadulni, így engem most a természet inspirál. Igaz, hogy absztrakt munkám van, de felismerhetők benne különböző tájképi elemek, akár a víz. Igyekeztem sok mozgást is belevinni, mintha egy mozdulatban lenne az egész táj. Egy művésznek mindig feltöltő egy ilyen hét, ahol inspirálódhat másoktól is, és ahol rá van kényszerítve a folyamatos alkotásra. Sajnálom, hogy idén kevesen vagyunk, viszont jó, hogy vannak idősebb művészek is, akiknek munkássága már jóval hosszabb, mint a miénk, ezért nagyon értékesnek találom, hogy megnézhetem a vázlatfüzeteiket, és beleláthatok, hogyan gondolkodnak napi szinten vizuális téren.

Zsáki István: – Akkoriban voltam először a Zentai Művésztelepen, amikor még a Tripolsky és a Benes vezették a telepet. Ez valamikor a nyolcvanas években lehetett. Benes volt a vezető, Tripolsky volt a beszerző, és abban az időben jöttem legelőször, tehát rálátásom van a változáskora, alakulásokra. Azt mondom, minden alkotótábornak megvan a varázsa. Az ember eljön azért, mert nagyon régi ismerősökkel találkozik, és az olyan, mint egy család, amely összejött újból. Itt azért mindig voltak új emberek, sok fiatallal kellett megismerkednünk, de a változás főleg a témákban mutatkozott meg. Ács mindig a témákat feszegette, mindig más témákat találtunk ki, ami jó volt, mert az embernek egészen másképp kellett gondolkodnia, mint odahaza. A saját gondolati köréből nem esett ki, ellenben mindig beleszőtt valami újat. A művésztelepek kiállítása szerintem a színektől függ, hogy a képeknek egy hangjuk legyen, egyről beszéljenek, tehát mindig van valamilyen összhang.

A színek nekem Vajdaságban mindenhol egyformák, inkább a környezet az, amely változó, már Topolya és Zenta között is lényeges a különbség az építészetben is, az éghajlatban is. A művésztelepeken este mindig összeül a társaság, és mesél, és én most a művésztelepi meséket dolgoztam fel. Nosztalgiából visszagondoltam az Ácsra is, meg a Tripolskyra is. Mivel a politika mindig beleszólt mindenbe, két piros nyakkendőt festettem, amelyik a párthoz is kötődik. Mindketten régi vágású úriemberek voltak, és az éggel és a földdel kötöttem össze ezeket a nyakkendőket, mert már mindketten felülről néznek ránk. Az Ácsnak odatettem egy kis pirosat is az égbe, mert nem hiszem, hogy ő fent csöndben van, és nem vitatkozik. A fentiekkel ő biztosan valamilyen vitát folytat, mert én mindig úgy emlékszem rá vissza, hogy tele volt kérdésekkel, és szeretett vitatkozni.

Ifj. Novák Mihály: – Minden telepet nagyon várok, mert az mindig találkozást jelent a régi haverokkal, a fiatalabb alkotókkal, és csakis jól sülhet el. Az utóbbi időben rátaláltam egy olyan eljárásra, amelyet nedves cianotípiának hívnak. Ez inkább Amerikában dívik, Európában a nyugati országokban van néhány alkotó, a környékünkön pedig valószínűleg egyedül én készítem. Az eljárás lényege, hogy a klasszikus cianotípia vegyszerét használjuk, és hozzáadunk különféle vegyszereket, vizet. Konyhai fűszerekkel oldom meg a színezést, és erre a cianotípia alapra fotogramot készítek, lenyomatot. A munkáimhoz a helyi növényeket használom, virágokat, amit a piacon vásároltam, kaptam egy csomó szárított búzakalászt, és ebben az esetben számomra ez jelenti a helyi színeket. Nekem most nagy kedvem volt az alkotáshoz, úgyhogy készítettem nyolc-tíz képet.

Balla Ákos: – A Zentai Művésztelepnek mindig nagyon jó a hangulata. Idén számomra azért kifejezettem jó a telep, mert zentaiként végre sikerült több időt itt töltenem, és így bőven volt idő beszélgetésre és alkotásra is. Ezt azért hangsúlyozom, mert erről mindig szó esik, hogy művésztelepre vidékre jó menni, mert akkor az ember ott van végig, és nem járkál haza. A saját, megszokott témámban dolgozom itt is, a vajdasági, zentai témákkal, az itteni textúrákkal, eseményekkel foglalkozom évek óta. Továbbra is megmaradt a kombinált technikám, az akriltól a szénen és ceruzán át mindent beleviszek, és használom a bőrt, ami nekem nagyon fontos. Két munkát készítettem el, és remélem, hogy a novemberi kiállításig még össze tudok rakni néhányat.

Gubik Korina: – Nagyon büszke voltam, amikor először hívtak meg a Zentai Művésztelepre, és most már több év után tényleg itthon érzem itt magam. Mindig vannak visszajáró művészek, és olyanok is akikkel itt ismerkedem meg. Az a jó, hogy több generáció alkotói érkeznek ide, mégis nagyon jól együttműködünk, barátokká válunk. Mint mindig, most is vegyes technikával dolgozom. Leginkább anyagokat alkalmazok, de egy művésztelep mindig korlátozza, meghatározza az alkotásokat is, hiszen nem mindegy, milyen anyagokat kapunk itt, vagy milyen anyagot, szerszámot tudunk magunkkal vinni. Kialakítottam a művésztelepekre egy olyan kompromisszumszerű alkotást, ami tájképnek nevezhető, de még mindig benne van az anyag is. Egy hagyományos formára hasonlít, , de amikor megkapom a végeredményt, akkor még egy konceptuális részt is beleépítek.