CSALÁDTAGOK. Hatalmas előnyben voltak bő fél évszázaddal ezelőtt a színészek. Még alig néhány tévécsatorna, s a nézők hetente legalább egyszer helyszíni színházi előadást élvezhettek. És halomra gyártották a tévéjátékokat is. Magától értetődő, hogy a színészek közül sokan szinte családtagnak számítottak. Úgyszintén néhány énekes meg tévébemondó. És talán még néhány sportoló. És léteztek családias helyek: ilyen (volt) az Arany Tigris. Ez a söröző kétszáz esztendeje nyílt meg, Prága belvárosában. Egykoron a hazafias mozgalmak tagjai jöttek itt össze, később a cseh értelmiség találkozóhelyévé vált. Törzsasztalánál itt sörözött Bohumil Hrabal a barátaival; tolla alól nőttek ki azok a történetek, amelyek közül néhányat aztán Jiří Menzel vitt filmvászonra. Ő ugyan nem volt családtag, a filmjei azonban maradéktalanul: Szigorúan ellenőrzött vonatok (1966), Szeszélyes nyár (1967), Pacsirták cérnaszálon (1969), Magány az erdőszélen (1976), Sörgyári capriccio (1980), Őfelsége pincére voltam (2007). Szinte minden alkotását átlengi a derűs hangulat bája és az a humor, amely iránt mi igencsak fogékonyak vagyunk Európának ezen a tájékán. Távozása után pedig őrizzük kamaszos, cinkos mosolyát.
Egy hétéves kislány, akinek családját a gyermekkönyveket is író Szepes Mária gyakran meglátogatta, egy együtt töltött nap után megkérdezte az édesanyjától: Anyuka, mondd meg nekem igazán, ugye a Szepes néni nem egészen felnőtt? Az írónő hatalmas bóknak tekintette a megjegyzést, s gondolom, hasonlóképpen vélekedett volna Menzel is, ha a kérdés vele kapcsolatban hangzik el.
TITEL. Kisgyerekként ülök a gépkocsiban. Éjjel van. Egy városon haladunk át, ahol nemrég eshetett az eső. Titel – jegyzi meg talán az egyik utas. Álmomból félig felébredve kinézek, s látom a nedvességtől csillogó utcát a fényes kirakatokkal, majd egy helyen az út kétfelé válik. Ismét elalszom. Múltak az évek, s már majdnem megfeledkeztem erről az egészről, ám egy alkalommal valahogy beszélgetés közben felemlítődött. Mondanom sem kell, hosszú ideig kavargott bennem azután, valóban jártam én abban a városban, és tényleg a Titel nevet mondta a sofőr melletti utas? Vagy csupán egy álomképet raktároztam el? Viszont észrevettem, bármikor szóba került ezentúl ez a Titel-téma, mindinkább arra hajlottam előadásomban, hogy ez megtörtént. Annál inkább, mert egyre élesebben láttam magam előtt az esőtől áztatott utcát, ahogyan aztán a központ tájékán szétválik, pontosan érzékeltem az üzleteket, a kivilágított kirakatokat, végül már majdhogynem látni véltem a szép női táskák szíjáról lelógó árcédulákat is. Az egész tehát mindinkább úgy rögzült bennem, hogy én jártam abban a városban.
Ennyit a valóságról meg a virtuális világról. Persze, tudom, semmiből sem állna egy napon elkocsikázni abba a városba, ellenőrizni, az akkor látott és megőrzött képsorok hitelesek-e, azaz viszontlátom-e azt a bizonyos utcát a kirakataival. Ehhez azonban nem érzek elegendő késztetést. Kapott válaszként akár az igen, akár a nem csak a szűkítést hordozná magában; egyik sem lenne kedvemre való. Maradjon ez csak rejtély. Nem kell okvetlenül mindennek a végére járni.
BENGÁLI ÉJSZAKA. Mircea Eliade (1907–1986) román származású vallástörténész, filozófus, író a szépirodalmi dolgait anyanyelvén írta, míg tudományos munkáit angol és francia nyelven. Tanított a Sorbonne-on, majd 1956 őszén az USA-ba költözve Chicagóban vállalt egyetemi katedrát. Nyolc nyelven beszélt folyékonyan, illetve olvasott: románul, franciául, németül, olaszul, angolul, héberül, perzsául és szanszkritül. Huszonhárom évesen érkezett meg Kalkuttába, s négy esztendőn át tanulmányozta szenvedélyesen az ind filozófiát és a szanszkrit nyelvet, valamint a jógát. Mentora az elismert filozófus volt, Surendranath Dasgupta, náluk lakott. És állítólag szerelem szövődött közte és a család tizenhat éves lánya között (aki később szintén tudományos pályát futott be). Az erről szóló regény Maitreyi – Bengáli éjszaka címmel 1933-ban jelent meg, nagy sikert aratva. Több nyelvre lefordították (immár szerbre is, adja hírül a Vreme c. hetilap), film is készült belőle. A „főszereplők” rá negyven esztendővel találkoztak. Az ezt megörökítő fotón két kissé megtört, idős embert látunk. Arcukról nem az olvasható le, hogy „mi lehetett volna másként”, inkább a következő: „az élet bizony gyorsan elsuhant mellettünk”. Viszont évtizedeken át mindketten a keleti és a nyugati kultúrák közelítésén munkálkodtak. Azon pedig nem fogott az idő.
