2.
„Le kell ülni az asztalhoz, találkozni kell emberekkel. Ha nem találkozunk, nem tudunk beszélgetni, márpedig ez mindennek az alapja. Függetlenül attól, hogy rajzolunk, festünk vagy zongorázunk-e. Közhelynek hangzik, de ez egy olyan töltetet ad az embernek, hogy vagy megerősíti őt abban, amit gondol, vagy kételyeket támaszt benne, de ez is nagyon jó.” (Léphaft Pál a 9+1 Nemzetközi Művésztelepen)
Talán mégis fordítva ülünk a lovon
Művésztelep 1.
A művészember szereti megválogatni a maga művészi-baráti társaságát. Akkor tud jóízűeket beszélgetni. Azt a rendkívülit kellene megértenünk, értelmeznünk és tartalmas üzenetté formálnunk, ami mostanában körülöttünk történik. Mert az utóbbi időben mintha megszaporodtak volna a művésztelepi gondok.
Megalakulásuk első éveiben a művésztelepek még zavarmentesen működhettek.
Manapság bizonyos módosító elképzelések válnak valóra, és ez egyre idegesítőbb tud lenni. Furán lehangoló, gyakori mellékzöngéi vannak a nem művészember(ek) által történő művésztelepi beválogatásoknak. Ugyanis vannak már művésztelepek, ahol kivették a művészkezekből az önrendelkezés ezen egyszerű, célirányos és a művészbarátoknak örömöt szerző eszközét. Hogy évente újra és újra találkozhassanak azon a helyen, ahol megoszthatják egymással mind a művészi tapasztalataikat, mind a személyes megéléseiket, élményeiket.
Az új receptúra nem eshet jól minden résztvevőnek. Azoknak meg pláne nem, akik folyton kimaradnak e szűkülő művészkörökből, mert sem ide, sem oda nem hívják már őket azok a szervezők, akiknek amúgy nem az lenne a dolguk, hogy meghatározzák, ki az, aki megérdemli a meghívást, és ki az, akit kifelejtenek. A keserűség oka tehát az, hogy az ember kissé idegennek érzi már magát abban a közegben, amelyben a finom átrendezések előtt fesztelenül, otthonosan tudott mozogni. És feloldódni. Ebből a szemszögből nézve a mai félmegoldások bizonyos értelemben nemtörődömök, távlattalanok. Olykor szinte kigolyózásjellegűek.
Szoros barátságok lazulnak fel, és kényszeredett társalgási lehetőségek válnak megszokottá ott, ahol a meghívottak listáját már nem a törzsgárda gondolkodó művészemberei állítják össze. Mert a felülről jövő, összeállított névsorok kívülről irányítottak, kényszerítő jellegűek, és nem az összeszokott művésztársak társasági kaptafájára készültek. És ma is ott, ahol a meghívottak listáját művészek állítják össze. És ha a művésztelep gazdasági részét bonyolító szervező emberek ezt tiszteletben tudják tartani, nem eshetnek az önhittség diktátumának csapdájába.
A kétoldalú elvárások
Művésztelep 2.
A meghívások egyesek számára magától értetődőek és hízelgően kedvezőek. De ha túl könnyen érkeznek, olykor léha cinizmust szülnek. A „kifelejtetteknek” viszont csalódást okoznak. Kevesek akarják tudomásul venni, hogy a művésztelepi meghívás kitüntetés, és azt is, hogy a Vajdaságban évente egy vagy akár több tucat képzőművész hiába vár arra, hogy őt is megtiszteljék egy meghívással.
Úgy tűnik, hogy a megszokottság nagy úr. Táborszervezési téren egy ideje nagy haladás nincs. Inkább valamiféle tétovázás, tévetegség, néhol egysíkú szervezések, olykor lassú, magába zárkózó ellaposodás. A művésztelepi színvonal fejlesztésében, megtartásában egyébként egyedüli biztosíték a művész szaktudása és alkotókedve.
Miért van az, hogy többek előtt valamilyen okból bezárják a korábban szélesre tárt, átjárható kapukat? Míg mások előtt külön jogosultságként szélesre tárják akkor is, ha világos, hogy oda most (már) nem mennek. Ráadásul még válogatniuk is lehet, hiszen több irányból érkeznek meghívások. Ugyanis vannak jó nevű, sikeres művészeink, akik a külföldi művésztelepeken is próbára kívánják tenni magukat. Megtehetik, szívük joga. És ez a megmérettetés valójában természetes is.
Pedálozások
Művésztelep 3.
Manapság a számítógépes világ drótpostahálóján kezdetleges módon történik a gyors meghívás. Mégis sokszor (általában?) hetekig elhúzódik a visszajelzés. Vajon miért? Azért-e, mert a művészeknek ma már többnyire szerteágazó kapcsolataik vannak, viszont már nincs kialakult-megszokott, állandó odafigyelő baráti társaságuk? Mert manapság ritkábban tapasztalunk igazi, kitartó, összeszokott művészi-baráti köröket, mint egykor. Ma a meghívottak is inkább kivárnak, és ha lehet, késedelmesen választják ki azt a nekik dukáló, leginkább megfelelő társaságot, amelyben jól érezhetik magukat. Mindez azért, mert a legtöbb művésztelepen már nincs lehetőség az önszerveződő művésztársaság kialakulására.
De mi végre a szervezők manipulatív/hangulati pedálozása? Néha úgy tűnik, hogy az invitálások célirányosak. De a szervezői kommunikáció is egyre nyersebb, technikusabb, kissé idegen. Vagy annak tűnik.
Az egykori szervezők keményen dolgozó, hozzáértő művészek voltak, egyben a művésztelep arculatának kialakítói is. Mindegy, hogy Ács Józsefet, Tripolszky Gézát, Szilágyi Gábort, Novák Mihályt (hosszú a sor)… emlegetjük-e. Példamutató „vezérürük” voltak, akik a művészkollégával közvetlen hangú levelezések útján vagy rövid, de örömöt szerző felkéréssel, invitálással tisztázták, hogy a megszólított óhajt-e, részt tud-e venni a művésztelepi munkában.
A gyakorlott művészek esetében nem merültek föl kételyek, hogy nyaranta valamelyik művésztelepen ott a helyük. Általában örültek is a meghívásnak, a közösen eltöltött életteli programjaiknak, az alkotói szárnyalásoknak, az eszmecseréknek és az anekdotázásoknak. A találkozás örömteli lehetőségének. Amennyiben rendkívüli események, dolgok nem akadályozták meg őket, el is fogadták a meghívásokat. Nem mondtak nemet. De ez kiszámítható volt nemcsak a nagy múltú művésztelepeink, hanem még az autodidakta művésztelepek esetében is. Így példaértékű volt az igen széles merítésű és a természetes lemorzsolódás tisztességes elvét követő temerini TAKT ifjúsági művésztelepe is. Ahol a 80-as és 90-es években a tömegességben rejlő potenciális minőség meghatározó eleme és józan realitása volt a mozgalomnak.
Érzéketlenségek?
Művésztelep 4.
Eltűnőben a szabad, önszerveződő művésztársaság. Más válogat helyettük…
Mennyire lett érzéketlen a művészek közötti kommunikáció? Úgy tűnik, hogy a szervezők és a meghívottak között sincs meg már az igazi, személyes vagy baráti kapcsolat, amely megerősíthetné bennük az egy csapatba tartozás érzetét.
Az itthoni művésztelepi szervezések gyeplőszárát immár több helyütt kivették a gyakorlott/gyakorlatias és korábban a meghívandókat jó érzékkel összeválogató szervezőemberek (sok esetben szervező- művészemberek) kezéből. Mi végre?
Miféle új jogosultság a felülről irányítás, az önhatalmú döntés?
Kiféle, miféle (un)szimpátia dönt(het)i el, hogy kik valók és kik nem valók a művésztelepekre? Ki dönt(het) manapság arról, hogy kik az odaillők? Hogy ki érdemelheti ki a meghívást, az ingyenvásznat, a pár napos ellátást, amelynek fejében alkothat, és ajándék képet hagyhat maga után?
