A Művész-forradalmár
Jeles napunk november 14-e, Ács József (1914–1990) festőművész születésnapja. Tiszteletére ezt a napot javasolta a Magyar Nemzeti Tanács kulturális bizottsága a vajdasági magyar képzőművészet napjának ünnepévé. Az erről szóló döntést 2013-ban a Magyar Nemzeti Tanács hozta meg a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, a zentai Városi Múzeum és a Topolyai Művésztelep összehangolt kezdeményezésére.
Rendkívül sokoldalú forradalmár alkotónk volt Ács József festőművész, kritikus, pedagógus és művésztelep-szervező. A művészetében való szüntelen keresés és a folyamatos megújulásra való készség és képesség jellemezték. Módfelett érdekelték a világ művészeti aktualitásai, így az alkotói opusán át korának a legújabb művészeti jelenségeit is képes volt importálni a vajdasági művészetbe. Művészeti törekvéseiben időről időre robbantott, újított. A Konjovićnak, Nikolajevićnek, Trumićnak és másoknak köszönhetően divatossá vált bácskai tájexpresszionizmus mellett munkásságában hamarosan megjelentek a geometriai és lírai absztrakció, az op-art, a neorealizmus, a konceptuális művészet, majd a posztmodern hazai adaptációi. Jelenségeit nemcsak elénk tárta, hanem korszerűsíteni igyekezett, időszerűbbé szerette volna tenni őket. Legerőteljesebben a hetvenes és nyolcvanas években, amikor az őt rendkívül izgató, művészszemmel látott aktuális hazai társadalmi/gazdasági és képzőművészeti kérdések irányába fordult. Kimutatható ezzel, hogy Ács való(já)ban a mindenkor csellengésekre hajlamos regionális művészek/művészetek időszerűsítését sürgető világi felzárkóztatást érezte a legfontosabb feladatának. Művészetében mérföldköveket hódított, szívós szervező-irányító munkájával nagyszerű sikereket ért el.
A kortárs művészeteket taglaló kritikusi tevékenységével is jeleskedett, mellyel egyben „ismereti” hiányosságokat is pótolt. Az oktatói-pedagógusi tevékenységének egyik legsikeresebb formája azonban nem az iskolákban, hanem a Magyar Szó napilap hasábjain nyilvánult meg. Ebben ugyanis a képzőművészet iránt komolyan érdeklődő fiatalok útjait egyengette kitartóan. A Képzőművészeti Levelező Iskola című folytatásos tárcájában a hetvenes évek elejétől 1980–82-ig sok művészpalántának nyújtott folyamatos bemutatkozási lehetőséget és érdemük, fejlődésük szerinti jelenlétet, kitágítva eszmélő művészöntudatukat, és előkészítve őket az új nemzedékek harcára, a vajdasági magyar képzőművészeti életre.
Dióhéjban
Köztudottan elsősorban Ács kiállásának, vállalkozói merészségének és szervezési készségének köszönhetően jól működő művésztelepek jöttek létre a Vajdaságban. Így az elsők és legjelentősebbek, a zentai 1952-ben, a topolyai 1953-ban, az óbecsei 1954-ben stb. E művésztelepeket szervező vállalásainak köszönhetően számos vajdasági képzőművészeti közgyűjtemény jött létre. A trianoni határrevíziót megélő század eleji művészeink is a csoportokba verődés szellemerősítő tényezőjével számoltak, amikor művészeti (szabad)iskolákat vagy művészkolóniákat próbáltak szervezni.
Ács stratégiája körültekintő és megfontolt, forradalmian új volt, ám tudjuk, hogy csupán folytatta az egykor megkezdett munkát. Hiszen a századfordulón is léteztek már igen szép számmal művésztelepek, amelyek egykor nagy hatással voltak az összmagyar művészet fejlődésére (is). Ám igen hamar felismerte a gondozatlanságból eredő erodálódás és az elposványosodás veszélyeit, így Ács a második világháború utáni Vajdaságban akart e gondokra hatékony ellenszert találni. Szerteágazó tevékenységében a jugoszláv szellemiségű multikulturális környezetben törekvése bevallatlanul is egyetlen nagy célt szolgált: bármilyen körülmények között szervezett alakulatokban kívánta szerepeltetni a vajdasági magyar képzőművészeinket. Bizonyára jól tudta, hogy a közösségi erőnlétünk feltétele a megmaradásunknak.
Újjászervezések
A második világháború utáni művésztelepi mozgalom a jugoszláviai, részben magyarok lakta Vajdaságban kezdődött el az 1950-es évek elején. Ez a szimpózium jellegű mozgalom az 1960-as, 1970-es években teljesedett ki, és a részt vevő képzőművészek nagy hányada magyar nemzetiségű volt.
Mint tudjuk, elsőként a Zentai Művésztelep alakult meg 1952-ben. Ács József mellett alapítója és fedezeti szervezője a zentai múzeum igazgatója, Tripolsky Géza volt. Hosszú ideig kötetlen, de a társadalmi elvárásoknak is eleget tevő volt a művésztelepi munkálkodás. 1970-től azonban a művésztelepet programszerűen támogató mezőgazdasági kombinát termelői céljainak hatására a környező szocialista országokban uralkodó, erőteljesen öngerjesztővé vált szocreál szemlélet ellenében azt is megszelídítette. Ezek után ugyanis minden évben egy-egy népszerű mezőgazdasági tevékenység lett az alkotótábor munkájának meghatározott témája. Az ipari fejlesztések népszerűsítése ellenében az akkori vajdasági időszerűség a kukoricatermesztés, disznóhizlalás, paprikatermesztés stb. voltak. A Jugoszláviában ekkor már jól tapintható kulturális liberalizmus hatására a telepi munka résztvevői az adott tematikát már forradalmasították, és a divatossá váló nyugati művészet stílusaiban, a pop-art, a groteszk szimbolizmus (Sáfrány Imre) vagy a konceptualizmus (Markulik József) szellemében dolgozták fel. Ez volt a haladás iránya, nemkülönben az is, hogy 1965-től a művésztelep már „nyitni” tudott, és utána évtizedekig szoros kapcsolatot tartott fenn Hódmezővásárhely művészeivel, elsősorban az anyaország művészetéhez való kapcsolódás igényével…
A Zentai Művésztelep a hagyományos, sőt hagyományápoló művésztelepek hatására formálódott, amelyek viszont már a századelőn is igen jól működtek. Ha az európai miliőt kihagyjuk, és csak az első világháború előtti magyarországi művésztelep csoportba verődéses művésztelepi mozgalmait vesszük alapul, a nagybányai, a szolnoki, a kecskeméti, a gödöllői művésztelepek sikereit akkor is életre teremtette a dédelgetett zseniális ötlet, hogy regionálisan, a különféle stílusbeli irányultságaik folytán úgy gazdagították és éltették tovább az összmagyar képzőművészeti életet, akárcsak a Kárpát-medencében dúsan szerteágazó élő magyar népművészet az évezredes virágzása alatt.
Kihagyhatatlan
A múltunkban ott vannak a Nagybánya tapasztalatával rendelkező vajdasági magyar festők háború utáni próbálkozásai, amelyekkel az új országba átkerülés gazdasági, politikai és kulturális kérdéseivel, az éles/életlen gondokkal való szembesülés riadt bénultságából felocsúdva, önszerveződő összetartozásért megtették az első lépéseiket. Először a Bácskában, ahol Szabadka, Verbász, Topolya, Zenta és Becse is törekvő lépésekre kényszerült, de a művészek kapcsolatrendszerének működő hálózatfonataiból adódóan a Bánságban is, ahol elsőként Nagybecskerek hangolódott rá a megoldások lehetőségére, hiszen művészei szervezőmunkája által áldozni szeretett volna a túlélésnek. Az addig félbe maradt törekvések nyomán a második világháború után Belgrádban festészetet tanult vajdasági magyarok közül először talán a vállalkozó szellemű Ács eszmélt fel, aki jól érezte vagy tudta, hogy a művésztelepek újraszervezésével érdemes próbálkozni.
