„Apukám sokszor mondja nekem, hogy vigyázz, mert kihozol a sodromból. De mindig későn szól, mert olyankor már kint van.”
Janikovszky Éva Kossuth- és József Attila-díjas író sorai ma is ismerősen csengenek valamennyiünk számára, de nemcsak számunkra, hanem a világ sok egyéb táján élő gyermek és felnőtt számára is, hiszen műveit ma már harmincöt nyelven olvassák, és még napjainkban is készülnek belőlük újabbnál újabb fordítások, illetve újrafordítások.
Műveinek töretlen népszerűsége sokféleképpen magyarázható. Egyesek szerint könyveinek sikere egyebek mellett a nemzedékek közötti, sok nehézséggel tarkított kommunikáció sajátos megközelítéséből fakad. Hősének, annak a fiúnak a monológja ugyanis – akinek nevét annak ellenére sem ismerjük, hogy egy tucat könyvében találkoztunk vele, hol kíváncsi óvodásként, hol kalandkereső iskolásként, hol pedig gyermekkorát kinövő kamaszként – valójában olyan rejtett párbeszéd, amely a gyermek és a felnőtt, az egyén és a társadalom, illetve a jelen és a jövő között zajlik.
„Minden párbeszéd mögött kibeszélésre váró problémák rejtőznek. Janikovszky Éva ezekre felnőtt bölcsességgel keres megoldást, de mindig a gyerek oldalán állva. Hisz ő a védtelenebb. A felnőtt hozzá képest mindent jobban tud, mert gyakran gondolkodnia sem kell, elég, ha kikeresi az előre gyártott igazságokat hordozó szövegpaneleket. Éppen ezeket fordítja vissza hatásos fegyverként a gyerek, az emlékezetes Janikovszky-mondatokban. – Mondd, édes fiam, mire használod te a fejedet? – hangzik el a költői kérdés, és rögtön jön rá az ironikusan pontos válasz is: – Azzal szoktam fejelni, azon növesztem a hajamat, és azon van a fülem is, amit mozgatni tudok…” – olvasható az írónőnek emléket állító honlapon található egyik leírásban, amelynek szerzője úgy fogalmaz, Janikovszky Éva a magyar gyermekkönyvkiadás történetének egyik legjobb szakembere, aki nagyon sok értéket fedezett fel, és kiváló tehetségek pályáját segítette, ugyanakkor saját életművét is döntően befolyásolta ez a tudás.
A Janikovszky Éva élete és munkássága előtti tisztelgés jegyében érkezett Vajdaságba a Móra Könyvkiadó emlékkiállítása, amelyet vajdasági körútjának első állomásaként a Zentai Alkotóházban tekinthetnek meg az érdeklődők. A kiállítás sajátos módon igyekszik felvillantani az írónő életének és munkásságának legmeghatározóbb momentumait, hiszen az anyagában Janikovszky Éva idegen nyelvű kötetei mellett megtalálhatók az írónő kevésbé ismert fotói, az írógépe, a díjai, a gyermekkori naplójának a részletei, a nevét viselő alapítvány által odaítélhető irodalmi díj, a Bertalan és Barnabás című művéből készült bábelőadás kellékei, valamint az Égigérő fű című filmmel és a Magyar Színház színpadi adaptációjával kapcsolatos makettek, jelmeztervek és fotók is.
A kiállítást Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke nyitotta meg. Úgy fogalmazott, nem csoda, hogy írói öröksége mára olyan felbecsülhetetlen értékű kinccsé vált, amelynek jelentőségét csak akkor tudjuk igazán értékelni, ha a gyermekekkel megismertetjük és megszerettetjük a könyvet, az olvasást és mindenekelőtt az olyan életműveket, mint amilyen az övé.
– A Móra Könyvkiadóval együttműködve emlékét a most megnyitásra kerülő rendhagyó kiállítással szeretnénk megidézni és ápolni. A gyermekirodalom „élő fájának” arra a nagyszerű írójára szeretnénk felhívni a fiatalok figyelmét, akinek a mondatai olyan őszinték, amilyenek csak a gyerekek tudnak lenni. Amikor vajdasági vándorútjára indítjuk a Janikovszky Éva-emlékkiállítást a most kezdődő gyermekhét és a hónap közepén induló könyvhónap jegyében, akkor nekünk is illik arról beszélnünk, hogy nőnek/nőhetnek bele gyermekeink írott kultúránkba. Melyek a tudás, az információ átadásának leghatékonyabb és legcélszerűbb módozatai? Mert ezek a kérdések nem csupán a délvidéki magyarság, hanem minden kultúra és civilizáció működésének, egyáltalán fennmaradásának alapvető problémái, hiszen radikálisan megváltozott társadalmi körülmények között élünk, amelyben mind nyilvánvalóbb, hogy szülőnek, iskolának és társadalomnak is változnia kell, ha meg szeretné akadályozni globalizálódó világunk tendenciáit, a funkcionális analfabetizmus további terjedését, a felnövekvő nemzedékek gyökértelenné válását. Amikor gyermekeink meghatározó létélménye a magány, az elveszettség érzése, a megnevezhetetlen szorongás, az olthatatlan szeretetvágy, és amikor minderre a felejtést, a kikapcsolódást, a zsongó kábulatot, a vigasztalódást ma már csak a „varázsdobozok” nyújtják, akkor erre a kihívásra a megoldás csakis az olvasás önfelszabadító örömének felfedezése lehet. Ez vezetheti el a ma fiataljait – Nagy Attila olvasásszociológus szerint – a saját történetté alakuló, gyógyító, elrendező, a nagy felismerésekhez eljuttató megnyugvásig, amit szinte kizárólag az élőszó, az elmondott vagy elolvasott, saját élménnyé alakított történet adhat meg, valamint az olyan szövegek, mint amilyen Janikovszky Éva valamennyi népszerű és feledhetetlen gyermekkönyve – fogalmazott Hajnal Jenő, majd így folytatta:
– Egy tudományos vizsgálat arról tanúskodik, hogy a felnőtt lakosság olvasásértési teljesítménye nem egyszerűen iskolai végzettségétől, hanem leginkább a szüleik ilyen jellegű teljesítményétől függ, illetve a családi könyvtárban lévő kötetetek számától, továbbá általában a könyvvel való szoros kapcsolattól, egészen pontosan: a szülő, a könyv és a gyermek kölcsönös kapcsolatának meglététől és annak erősségétől. De ennél talán még fontosabb, hogy a gyermeknek kicsi korában rendszeresen meséltek-e, és a hallottakat módja volt-e türelmes, szeretetteljes felnőttekkel megbeszélni. Ezúttal tehát egyértelműen a könyvre és az irodalomra, pontosabban: az olvasásra szeretném felhívni a figyelmet. A könyvre, amellyel első találkozásunk, ismerkedésünk egy életre szóló élményt nyújthat, és amellyel az első kapcsolatkor fontosabb a bensőséges szeretet, mint az áhítatos, komolykodó és mindig távolságot tartó tisztelet kialakítása. S mennyi időnek kell elmúlnia ahhoz, hogy meghitt kapcsolatunk legyen a versekkel és a mesékkel, hogy megérezzük, a könyvekből mennyi mulatságos, furcsa, titkos dolog kiolvasható! De ha eddig eljutnak fiataljaink, akkor már vár rájuk az a pillanat, amikor a regényekbe belefeledkezve egész világok tárulnak ki előttük. Ezért sem szabad belenyugodnunk abba, hogy az olvasás kiszoruljon a szórakozási formák közül – emelte ki a kiállítás zentai megnyitóünnepségén mondott beszédében Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke.
A Janikovszky Éva-emlékkiállítás október 13-áig várja az érdeklődőket a Zentai Alkotóházban, ahol munkanapokon a Városi Könyvtár nyitvatartási idejében, vagyis 9-től 18 óráig látogatható, a kiállítás vajdasági körútjának további állomásai pedig Magyarkanizsa, Törökkanizsa, Topolya, Kishegyes, Bácsfeketehegy és Szabadka lesznek, így rövidesen az ezen településeken élőknek is lehetőségük lesz felidézni a Janikovszky Éva műveihez kötődő emlékeiket, jót derülve a fiún, aki kihozza a sodrából az apukáját, aki mindig későn figyelmezteti erre, akkor, amikor már kint van.
Janikovszky Éva 1926. április 23-án született Szegeden, Kucses Éva Etelka Nametta néven, amit később Kispál Évára magyarosított, és a feljegyzések szerint az első kötetét is ezen a néven adta ki. 1944 és 1948 között a Szegedi Tudományegyetem filozófia, néprajz, magyar és német szakán folytatott tanulmányokat, amelyeket később, 1948 és 1950 között az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, a filozófia, a pszichológia és a politikai gazdaságtan szakon folytatott tanulmányokkal egészített ki. 1953 és 1957 között az Ifjúsági (később Móra) Könyvkiadó lektora volt, 1964-ben a főszerkesztője lett. Az első kötete 1957-ben jelent meg Csip-csup címmel, amit az 1960-as Szalmaláng, az 1962-es Aranyeső, az ugyanebben az évben napvilágot látott Te is tudod? követett, majd 1965-ben jelent meg az első világsikert hozó műve, a Ha én felnőtt volnék. A könyv egyetlen hosszú gyermekmonológ, amely már megjelenésekor fergeteges sikert aratott, és nemzetközi hírnevet szerzett az írónőnek és szerzőtársának, Réber László grafikusnak. A tudatos alkotómunka része volt, hogy megtalálta és megtartotta alkotótársát, Réber Lászlót, akivel nagyon is illettek egymáshoz, hiszen Janikovszky szófukar író, Réber pedig „vonalfukar” grafikus volt, vagyis mindketten kevés eszközzel tudtak igen sokat elmondani, és együtt váltak halhatatlanokká. Ezt követően számos további könyve is megjelent, amelyeknek fiúhősét mindig saját fiáról mintázta, ám amikor Janó felnőtt, többé nem írt gyermekkönyveket, azok viszont, amelyek addig megszületettek, még ma, évtizedek múltán sem veszítettek sem aktualitásukból, sem népszerűségükből.
