Nóbel Alfréd, Nóbel Alfréd, Nóbel Alfréd, svéd kémi-kus, feltalálta, feltalálta, feltalálta a rici-nust.
Amikor még kevés fogalmunk volt a Nobel-díj jelentőségéről, az irodalmival pedig még annyit sem foglalkoztunk, mint azzal, miképpen lehetne megúszni az esti fogmosást – az ágy melegéből, a kacsapalis éjjeli lámpa mézszínű fényköréből és az olvasott könyv világából, a vacsora után nem megengedett, de mindig elfogyasztott nasit követően rettenetes volt kimenni a fürdőszobába, az éles fehér fényben kegyetlenül folyó csapvíz fölött sikálni a fogakat.
Rettenetes volt, mintha harapófogóval tépnék le a körmöm, úgy fájt.
Kitépettem a paradicsomból, az egyetlen világból, ahol minden egyszerre volt jelen, és minden csodálatos volt: a szobám biztonsága, a mézszínű fény a homályba borult sarkokkal, anyám hangja valahonnan, a tévében a film zenéje vagy éppen a híradó felerősödő szignálja – apám műsora, és mindezek felett, mindezeken túl, miközben teljesen és feltétel nélkül benne (az otthon melegében), a könyv világa. A hősök, a szavak, a mondatok, a hősök, a szavak, a mondatok.
Nem volt ez a magasirodalom korszaka, konkrétan gyerekkönyveket – regényeket olvastunk, valamelyikben szerepelt ez a rigmus, azt kántáltunk röhögve. Arra nem emlékszem, hogy a folytatást is ismertük volna: puskaport kevert kovával, rettenetes pléhpofával. Nem is lett volna semmi értelme, mert nem tudtuk, hogy a dinamitot találta fel. Úgy tudtuk, hogy a ricinust. A fosatót. Ezen is röhögtünk, csodálva ezt a svéd kémikust, ez azonban semmivel nem növelte rajongásunkat a periódusos rendszer irányába. Sőt! Nem is értettük, miképpen lehetséges, hogy egy olyan remek pofa, mint ez a Nóbel Alfréd, miképpen volt képes ezzel a sok agyament dologgal foglalkozni, mint… A hetedik osztályra előirányzott kémiaanyag nem volt olyan rémesen unalmas, mint a nyolcadikos anyag (úgy emlékszem legalábbis), mégis taszított, éppen annyira, amennyire a könyvek meg vonzottak.
Azt már csak mostanában olvastam (tegnap), hogy a Nobel-díj megalapításában nagy szerepet játszott tévedésből megjelent halálhíre (a testvére halt meg), amelyhez csatlakozott a nekrológ, a megállapítással: a halál kereskedője meghalt – Le marchand de la mort est mort. Elfogadható állítás, hogy ez annyira rosszul érintette a feltaláló kémikust, hogy mindenképpen az ellenkezőjét akarta bizonyítani, ezért aztán megalapította a nevéhez fűződő, pénzjutalommal járó díjat, amelyet minden évben a fizika, kémia, fiziológia és orvostudomány, továbbá az irodalom legjobbjai kapnak meg, valamint az a személy, aki a békéért tesz erőfeszítéseket.
Az, hogy az újságokban arról is lehet olvasni, hogy melyik évben ki kapta a közgazdasági Nobel-díjat, a pontatlan fogalmazás eredménye – mondjuk így, noha képzeljük el, amint a megjavított fékkel száguldozunk, és kiderül, hogy a szerelő pontatlanul javította meg a féket, és mi belerohanunk a fába. A szerelő nem jól csinálta meg. Ha szándékosan, akkor bűnügy, ha véletlenül, akkor tragédia. Tehát azt állítanom, hogy az újságban pontatlanul írják le azt, hogy közgazdasági Nobel-díj, nincs rendjén, ha szándékosan teszik, akkor fogalmak összemosása, ha véletlenül, akkor tájékozatlanság – nagy szerencse, hogy ettől nem lehet fának menni. Aki kicsit is szereti a természetet, egyetért.
A közgazdaság területén Nobel-emlékdíjat ítélnek oda, amelyet a Svéd Nemzeti Bank alapított fennállásának 300. évfordulója alkalmából – szerényen, ahogyan egy pénzintézményhez illik –, a Nobel-díjak kiegészítéseként kívánták felfuttatni. Mint láthatjuk, ennek teljes sikeréhez még ötven év sem kellett, hiszen az eredeti nevén – A Svéd Nemzeti Bank Közgazdaságtudományi Díja Alfred Nobel Emlékére – már senki nem nevezi, sőt még azok is kevesebben vannak, akik az elfogadott rövidítést használják, amikor hírt adnak – közgazdasági Nobel-emlékdíj –, egyszerűen csak közgazdasági Nobel-díjnak nevezik, ami pontatlan ugyan, de kit érdekel? Végül is a Svéd Nemzeti Banknak megéri, Alfred Nobelnak meg biztos nem lenne kifogása – ahogyan mondani szokták, mivel a halott sosem szól vissza (a katolikusoknak: földi halandó sosem szól vissza), ő is ezt akarná.
Hogy mit akarhatott a svéd kémikus, arról nekem fogalmam sincsen, annyi azonban bizonyos, hogy én kedvesnek tartom, mert a világon ő volt az egyetlen – szerintem –, aki a szépirodalmat egyként fontosnak tartotta. Szédületes és csodás gondolat!
Röntgen, Behring és Prudhomme.
Ebből is látszik, hogy vannak dolgok, amelyek nem mérhetőek össze, ahhoz azonban, hogy elmerülhessünk a képzelet szavak alkotta (költői) világában, nem árt, ha megmentődik az élet a röntgen, illetve a torokgyík elleni oltás által. Ezen lehet vitatkozni, mivel sem az irodalom, sem a békéért való tevékenység – ne mondjuk, harc – nem mérhető, míg a fizikában, kémiában, fiziológiában és orvostudományban végzett tevékenység nagyon is az. Prudhomme esszéi lehetnek olyan fontosak, mint a röntgen, az irodalmi tevékenységnek azonban nincs mértékegysége. Annak, hogy ha baleset után megröntgeneznek, és látszik, hogy a tüdőcsúcs felé közelít a borda, van mértékegysége, nevezhetjük röviden életnek.
Megfejthetetlen, összeadhatatlan és csodálatos dolgok ezek, így megfejthetetlen, összeadhatatlan és csodálatos volt ez az Alfred Nobel, hogy megadta az emberiségnek annak lehetőségét, hogy értékelje a legjobbakat. És igen, ebben már mérhetőek egymás mellett a drámaíró, a patológus-orvos-orvos, a fizikokémikus (kiragadott példaként 1934: Luigi Pirandhello a drámai és a színpadi művészet bátor és ötletes megújításáért, George Whipple–George Minot–William Parry Murphy a vészes vérszegénység elleni májterápia kifejlesztéséért és Harold C. Urey, a nehézhidrogén felfedezője). Izgalmas egymás mellé helyezni a Nobel-díjasokat, látni és átérezni, milyen nagyszerű dolgok történnek a laboratóriumokban, az íróasztalok mellett. És tanulságos a Nobel-békedíjasokat is studírozni, tanulságos és elgondolkodtató, időnként szórakoztató is, amennyiben engedélyezett az irónia.
Az, hogy Alfred Nobel a matematika tudományát nem vette be végrendeletébe, saját nézőpontjából logikus – nem a magánéleti sutymorgások miatt, hanem azért, mert valóban úgy hihette, hogy ennek a tudománynak nincs különösebb haszna. Természetesen az irodalminak van, horkannának fel a matematikusok, de nem teszik, mert úriemberek/asszonyok, viszont minden matekórát végigszenvedő irodalomcentrikus ember kajánul vigyoroghat, de nem teszi, mert pontosan tudja, hogy ez butaság, a matematika is van olyan fontos, mint a közgazdaságtan. Amíg késik ennek belátása, addig marad az óriási értékű, bár szerény pénzjutalommal járó Fields-érem. Gondolom, majd beszorozzák. Egyébként érdekes volna, ha a John Charles Fields által alapított díjhoz (mert nem osztanak matematikai Nobel-díjat) hozzájárulna a bank, a tudományos eredmények elismerése egyenlőségének előmozdítása nevében. Vagy kitalálnák, hogy miként hangzik ez jól.
Alfred Nobel 1895-ben kelt végrendelete tehát nagyszerű és kisszerű módon meghatározza az év azon szakaszát, amikor nyilvánosságra hozzák a Nobel-díjasok nevét, fokozva a kíváncsiságot a jelöltek ötven évre titkosított névsorával.
Az irodalmárokat is lázban tartja: vajon ki lesz? És talán nem túlzunk, ha azt állítjuk, a közönséget is ez izgatja leginkább, mert az irodalom része a mindennapoknak, befogadható és elérhető, felfogható és értékelhető, gyönyörűséges világok teremtése, szemben a fizika, kémia, fiziológia és orvostudomány világával, ami a gyönyörűségesre teremtett világ működésének feltárásával foglalkozik.
2002 óta a magyar irodalom rendben van.
Ahogyan annak idején leírtam és elmondtam, ma is ugyanúgy örülök annak, hogy Kertész Imre irodalmi Nobel-díjban részesült. Baráti sörözések alkalmával rendre végigjátsszuk, hogy ki kaphatott volna 1901 óta, ez remek vitákat szokott eredményezni. Azzal már nem foglalkozunk, hogy az esélyes magyarok közül valamelyik megkapja-e. Valahogyan nem érezzük illőnek. Amennyiben úgy alakul, akkor örülni fogunk, mert Nádas Péter is, Krasznahorkai László is van olyan kimagasló, mint bárki az esélyesek között. Arról pedig, hogy rajtuk kívül van-e olyan magyar író, akinek ott lenne a helye az esélyesek között, semmi értelme beszélni, hiszen az esélyesség nem csupán színvonal kérdése.
Az idén is átolvastam a neveket és az esélyeket, hümmögtem egy ideig, a Ladbrokersre már nem kattintottam, a teljes lista nem érdekelt. Azzal eltöltöttem egy kis időt, hogy megértsem, miképpen történt, hogy Nádas Péter a második helyről a tizenegyedikre került, de hamar rájöttem – erre minden évben rájövök, kétszer is: először, amikor az esélyesek listáját olvasom, másodszor, amikor a díjazott nevét –, hogy ez megfejthetetlen, és jól van így. Természetesen Kazuo Ishiguro nem volt benne a tizenegyben.
A Nobel-visszhang: Ishiguro és a világ című cikkben olvashattuk, miképpen fogadta a világ a 2017. év irodalmi Nobel-díjasának hírét.
„Mint a kommentárok többsége, Ron Charles Washington Post-beli cikke is Bob Dylan tavalyi Nobel-díjával indít, a mostani döntést pedig egyfajta korrekciónak, a kiszámíthatósághoz való visszatérésnek nevezi. Kazuo Ishiguro népszerű, de nem pop, liberális, de nem kiszámíthatatlan kommunista, érett, de nem az a kérdés, hogy él-e még egyáltalán. Sarkos, ugyanakkor talán mégis kifejtetlen álláspont.”
Ron Charles cikkének a címe: After the Bob Dylan Nobel prize backlash, will honoring Kazuo Ishiguro ’make the world happy’? A címben idézetként szereplő kijelentést Sara Danius tette, mint ahogyan olvasható a cikkben: „Sara Danius, permanent secretary of the academy, said she hoped the committee’s choice would ’make the world happy’.
It has. Very happy.“ – állapítja meg Ron Charles, majd kifejti, hogy miért is van így.
Bólogatok. Jó könyveket ír Kazuo Ishiguro, és, mint ahogyan olvashatjuk, „népszerű, de nem pop, liberális, de nem kiszámíthatatlan kommunista, érett, de nem az a kérdés, hogy él-e még egyáltalán”. Fontos szempontok, kétségtelen.
