Nem mindennapi élményben lehetett részük a szabadkaiaknak kedden este, hiszen a város egyik büszkesége, Davor Štefanek megszerezte Szerbia első aranyérmét Rióban, ahol a kötöttfogású birkózók 66 kilós súlycsoportjában nem akadt legyőzőre. A legtöbb sportágban elérhető legnagyobb siker okozta mámor még szerdán is tartott az észak-bácskai városban, nem különben az olimpiai bajnok családi otthonában, ahol a délelőtti órákban megjelentünk mi is több médium kíséretében, és éppen jelen lehettünk, amikor a friss olimpiai bajnok a Skype-on keresztül bejelentkezett szüleinél és büszkén mutogatta az aranyérmét. Elmesélte, hogy nagyot ünnepeltek edzőjével, a korábbi világ- és Európa-bajnok Sreten Damjanovićtyal, a Szerbiai Birkózószövetség elnökével, Željko Trajkovićtyal, habár még mindig nem tudja elhinni, hogy mindez megtörtént, hogy valóra vált nemcsak az ő álma, hanem az egész családé is. „Apa, valld be, hogy nem hitted, hogy képes leszek erre” – szegezte a kérdést apjának, Damirnak, mire a családfő így reagált: „Bíztam én benned, de nem tudtam, hogy sikerül-e?” A hosszú éjszaka után még az ágyában pihenő olimpiai bajnok végigmosolyogta a beszélgetést, anyjának csaknem az egész versenyt felidézte: „Néztem a többieket a nap kezdete előtt, mindenki nagyon feszült volt, de érdekes módon én rendkívül nyugodt voltam akkor is, amikor megkaptam első ellenfélnek a japánt. Tényleg nagyon nyugodt voltam.” Mondta mindezt úgy, hogy közben arca előtt lóbálta az olimpiai aranyát – a szobában a szülők köré gyűlő sokaság áhítattal nézte az idei olimpia első és eddig egyetlen szerbiai érmét. A szerbiai birkózósport pontosan négy évtizedet várt az újabb olimpiai aranyéremre, az utolsót még Momir Petković szerezte az 1976-os montreáli ötkarikás játékokon, aki nem volt rest, és a döntő előtt felhívta Štefanekot. „Azt mondta, hogy mutassam meg nekik, ne hagyjam magam, tudja, hogy képes vagyok rá” – idézte föl a beszélgetést a birkózó.
Damir Štefanek és felesége, Gyöngyi az olimpiai bajnok Davorral beszélgettek az újságírók társaságában
Igazi szabadkai család Štefaneké, nemcsak a végig rendkívül büszkén mosolygó anyuka, Gyöngyi beszél szépen magyarul, hanem az apa és a két fiú, a korábban szintén birkózó, manapság bíróként ténykedő Daniel és az újdonsült olimpiai bajnok, Davor is. Mindannyian magyarul nyilatkoztak lapunknak, habár már fáradtak lehettek az előző napi, ünnepelni vágyó tömeggel való foglalatoskodás és a másnap odasereglett tömérdek újságíró miatt. „Davor kiérdemelte ezt az olimpiai aranyat. Még indulása előtt mondtam neki, hogy fiam, mutasd meg, hogy ki vagy, hogy te erre is képes vagy” – hallhattuk Gyöngyitől.
A birkózással egyébként a Vajdaság-bajnokságon egyszer bronzérmes apa, Damir mellett ismerkedtek meg a fiúk, habár ő soha nem erőltette, hogy ezzel a sportággal foglalkozzanak: „Hogy ne legyek szerénytelen, azt kell mondanom, hogy számítottunk az éremre, de nem tudtuk, hogy milyen színű lehet. Kilencévesen lett igazolt birkózó, tehát hivatalosan 22 éve van a sportágban. A kilenc évvel fiatalabb testvérem kétszeres országos bajnok volt, tehát már az idősebb generáció is sikeres volt. Aztán született két fiam, jártak tánciskolába, karatézni, majd amikor a Spartacus pionírjainak edzője lettem, elvittem őket is tréningre, hogy meglássák, milyen az. Nem is hagyták ott többet a szőnyeget, mindketten birkózók lettek, ahogy a testvérem fiai, Mario és Nino is. Az idősebb fiamnak is van két fia, ki tudja, lehet, hogy folytatódik a hagyomány. A belgrádiak mindig is szurkálódtak velünk, ha elmentünk valami meccset, versenyt megnézni: »Megjött a Štefanek dinasztia!« Nem vagyunk valami magasak, nem lehettünk kosarasok vagy kézilabdások.” Az örömben úszó édesapától tudakoltuk, hogy milyen tanácsokkal indította útjára a világ másik felére készülő fiát: „Nem sokat szoktam tömni a fejét a versenyek előtt, hiszen Davornak már óriási tapasztalata van nagy versenyeken. Annyit szoktam neki mondani, hogy mindig jól keljen fel, és gondolkozzon – a többit úgyis tudja ő.” Igazán elégedett emberként még azt is kijelentette, hogy a fiáé is egy olyan eset, amikor a tanítvány túlszárnyalja mesterét: „Ma már ő taníthat engem, nem én őt, habár valamikor még én voltam az edzője. Túlnőtt rajtam. De nemcsak rajtam, hanem az edzőjén, Sreten Damjanovićon is, aki hat érmet szerzett nagy tornákon, Davornak viszont már hét érme van, ráadásul olimpiai arany is. De említhetnénk Momir Petkovićot is, aki ugyan nyert olimpiát, de Európa-bajnok sosem volt. Az ex-Jugoszlávia területén egyedül Davornak van négy Európa-bajnokságon szerzett érme, illetve ő az egyetlen, akinek vb- és olimpiai aranya is van. Mondta is nekem, mielőtt elutazott Rióba, hogy ma könnyebb olimpiát nyerni, mint Eb-t, mert valamikor volt egy szovjet, ma van 16 egy-egy kontinentális versenyen.” Az édesapa arról is beszámolt, hogy Davor nagyon sajnálta, hogy Nemes Viktornak nem sikerült az éremszerzés, mert nagyon jó barátok, mindig szobatársak a válogatotteseményeken.
A család minden tagját sikerült megszólaltatni, a birkózással négy éve felhagyó, manapság nemzetközi birkózóbíróként tevékenykedő – és ilyen minőségében olimpiai szereplésben is reménykedő – bátyja, Daniel arról mesélt, hogyan éli meg öccse versenyeit: „Minden mérkőzést, amelyen az öcsém lép szőnyegre, úgy élek át, mintha én birkóznék.” Arra is kíváncsiak voltunk, hogy valamilyen tanáccsal, útravalóval ellátta-e testvérét: „Én már négy éve nem birkózom, túlnőtt rajtam, tanácsot ilyen szempontból nem adhatok neki. De annyit mondhatok, hogy nyugodjon le, gondolja át, hogy mit fog csinálni. Érdekes lehet, de én mindig azt tanácsolom neki a nagy versenyek előtt, hogy mindig azzal a gondolattal keljen föl, hogy akar birkózni.” Daniel elmesélte, hogyan látta testvére riói menetelését: „Megijedtem, amikor láttam, hogy a japán az első ellenfele, mert Athénban épp egy japántól kapott ki, de akkor csak 19 éves volt, most viszont éretten birkózott, két dobással elintézte. Aztán mikor jött a világbajnok, Stäbler, annyit mondtam neki, hogy az első perctől hajtsa a németet, nehogy egy percre is magára találjon. Eldobta, leküldte a szőnyegre, ez volt a jó taktika. A döntőt egy ideig családtagként néztem, aztán átkapcsoltam, és igyekeztem a bíró szemével szemlélni, hogy lássam, nem követnek-e el valami csalást. De elégedett lehetek, semmi rosszat nem mondhatok, az öcsémnek nagyon jól bíráskodtak az egész olimpián. Nemes Viktor esetében például már nem ez volt a helyzet, tudtam, hogy meg fogják inteni, habár én aktívabbnak láttam, nem őt intettem volna meg. Davor nagyon jó volt, mindent eltervezett, remekül birkózott, teljesen tiszta, egyértelmű meccset láthattunk. Legalább harmincan néztük együtt a döntőt, az udvarunkban, jó volt, meg érdekes, de éjfél után, amikor az ismétlést adták, bent, az egyik szobában anyámmal kettesben megnéztük újra. Nagyon jó meccset birkózott az öcsém, nyomott, nyomott, és megszerezte a szükséges pontot. Mindig mondom, hogy a birkózásban egy pont annyit ér, mint egy ház. Ez most olimpiai aranyat ért.”
A boldogságban úszó édesanya érdekes emlékeket idézett föl, visszaemlékezett 2013-ra, amikor fia a visszavonulás gondolatával küszködött, abba akarta hagyni a birkózást: „Mindig is az volt a szokásunk Davorral, hogy leültünk és megbeszéltük a dolgokat. Amikor 2013-ban felmerült benne, hogy abbahagyja a birkózást, akkor is komoly beszélgetést folytattunk mi ketten, és sikerült meggyőznöm a folytatásról. Mondtam neki, hogy fiam, meg kell mutatnod, hogy nem eldobni való gyerek vagy. Mindenkinek van a munkájában nehéz időszaka, te most ezen mész át, de még egy évet próbáld meg, ha edzeni fogsz, és hiszel magadban, feljutsz majd a csúcsra.” Az akkori beszélgetés után Davor nemcsak hogy maradt a birkózószőnyegek világában, hanem legnagyobb sikereit is ezután érte el: „A 2014-es világbajnokságról aztán aranyéremmel tért haza, de most is megmutatta, hogy valójában mennyit és mit is ér ő, bizonyított magának és mindenkinek. Amikor beszállt az autójába az olimpiára indulva, meg is ígérte ezt nekem: anyukám, elmegyek Rióba, és hozok neked egy érmet! Meg is valósult az álma, és ezzel az enyém is. Nagyon boldog és büszke anyuka vagyok.” Fia jövőbeli terveiről is faggattam, Gyöngyi kissé sejtelmesen éreztette velünk, hogy olimpián már vélhetően nem látjuk újra versenyezni Davor Štefaneket: „15 éves kora óta válogatottkeret-tag, kilenc hónapig nem is láttuk jóformán, most megkoronázta ezt a teljesítményt. Biztos, hogy birkózni fog még, de a válogatottban várhatóan átadja a helyet a fiatalabbaknak. Szeretne már ő is több magánéletet, a családalapításon is gondolkozik, nyugodtabb életre vágyik.”
A szülők azt is elárulták, hogy a friss olimpiai bajnok ma délután fél egy körül landol a surčini repülőtéren, ahová elmennek ők is a fogadására. „Nekem ott kell lennem, nem hagyhatom ki a fiam hazaérkezését!” – fogalmazott a döntő napját végigimádkozó anyuka. Az is nehezen szavakba önthető, hogy milyen hangulat uralkodott az olimpiai bajnok családjának házában, hogy éreztük magunkat Štefanekék társaságában, de annyi bizonyos, hogy habár odakünn éppen leszakadt az ég, az eső zuhogott, mintha dézsából öntenék, odabenn az volt az ember érzése, hét ágra süt a nap, a világnak ezen a napon nincs boldogabb zuga.
