A honvágytól reménytelenül gyötörtek és az új keletű hazafiak őszinte megbotránkozására még az időszámítás előtti első században tette ismertté Cicero, a római államférfi, filozófus és szónok a több mint egy századdal korábban egy drámában leírt és azóta is számtalanszor idézett Ubi bene ibi patria-t. Magyarul: Ahol jól érzem magam, ott a hazám.
A történelemben feljegyzett vagy az ismeretlenségben elveszett népvándorlások, a honfoglalások és világrészek felfedezései is jórészt ebből az okból történtek, és nemegyszer erre vezethetők vissza, még akkor is, ha az eredeti cél az ismeretlen tájak klasszikus erőszakos elfoglalása, az ott élők kirabolása, kizsákmányolása vagy éppen kiirtása volt.
Több mint egy évszázada a vándorlás békésebb formája a megszokott, a nincstelenek a megélhetés miatt költöznek olyan országokba, ahol esetleg könnyebb lesz a sorsuk.
Pontosan ez érvényes a sportra is, hisz kevés kivétellel a csak alacsony életszínvonalat biztosító országok sportolói váltanak hazát a magasabb kereseti lehetőségek és a jobb edzési és egyéb ezzel kapcsolatos körülmények miatt.
Mi sem természetesebb, hogy a Balkán a sport terén kivándorlási zóna lett, ugyanúgy, ahogyan sok afrikai és dél-amerikai ország is. Szerbiából, amikor még Jugoszlávia része volt, már megindult az áttelepülés, a kilencvenes évek elején dúlt háborúk és az egyre növekvő bizonytalanság pedig a folyamatot felgyorsították. A legismertebb példák Szeles Mónika, Nataša Janić és Sterbik Árpád esetei, de a sort lehetne nagyon sokáig folytatni.
Nem kis meglepetésre, amiből az derült ki, hogy másutt sem éppen rózsás a helyzet, a folyamat meg is fordult. Előbb a Szerbiába település nemzeti vonalon történt, amire Jasna Šekarić és Milorad Čavić példáit említhetjük, amikor a sportlövőnő Eszékről, az úszó pedig Kaliforniából jött Belgrádba. Azután a két montenegrói, Saša Starović röplabdázó és Andrija Prlainović vízilabdázó esete lett ismert, az első igazán idegen pedig a csak félig szerb Goran Nava atléta, aki az olaszországi erős mezőnyben nem érvényesülhetett, ezért, hogy futhasson, anyja hazáját választotta. Mindezek az esetek, a három kanadai hokissal együtt, akik tavaly lettek szerbiaivá, és besegítettek a B divíziós vb megnyerésébe, nem váltottak ki nagyobb visszhangot. A közvélemény általában pozitív hozzáállást tanúsított, mint például Alex Marić esetében is, aki szándéka ellenére mégsem lett szerb kosaras. Amint azonban a fociban lett esedékes az első honosítás, meglepő módon sok az ellensége. Cleo, a szolid brazil focista a Partizanban szerzett nevet, a politikusok pedig elhatározták, hogy jó lenne vele erősíteni a bivalyerősnek hitt, de mint a vb-n kiderült, tulajdonképpen mégiscsak szerény képességű válogatottat. A napokban már több tucat olyan szöveggel találkozhattunk válogatott és egyéb focisták, és ismert vagy alig ismert edzők szájából, amely így kezdődik: Nem vagyok nacionalista, de...
Hát igen. A kilencvenes években elvetett xenofóbia errefelé termékeny talajra talált. Egyszer majd az ilyesmi egészen normális jelenség lesz, Cleo azonban – mint úttörő – esetleg nagyon megbánja, hogy itt akarta jól érezni magát.
