Mivel nem vagyok benne egészen biztos, mi a gyakorlat a krikettben, úgy fogalmazok, hogy a tenisz az egyetlen világszerte elterjedt és népszerű sportág, amelyben létezik két, más sportokra nem jellemző kifejezés. Az egyik a játékos-kapitány (playing captain), a másik pedig a nem játszó kapitány (non-playing captain). A modern sport követelményei miatt ugyan ez a gyakorlat szinte már teljesen kihalt, hisz az országos válogatottak manapság már nem bízzák egyik másik teniszezőre, hogy a pályán és mellette is szerepet vállaljon, s inkább az a megoldás mellett döntenek, hogy klasszikus szövetségi kapitány irányítson, aki rendszerint egykori ismert, vagy kevésbé ismert teniszező.
Rendhagyó módon Szerbia maradt a sportágban nagyhatalmak közé sorolhatók mezőnyében az utolsó, amelynél a szerepek teljes különválasztása még nem történt meg. Néhány éve például Nenad Zimonjić volt a kapitány, noha játékosként is szerepelt, igaz, nagyobbára csak párosban, esetenként viszont szükségből, vagy kényszerből egyesben is. Ugyancsak Zimonjić volt annak a szerb válogatottnak a játékos-kapitánya, amely tavaly Düsseldorfban megnyerte a csapat világkupát. A harmadik felsorolható eset már nem ennyire világos. A szerb válogatott kapitánya a Davis-kupában papíron Bogdan Obradović, segédje és tanácsosa pedig a legendás Nikola Pilić, viszont a vak is láthatja, hogy a csapatban semmi sem történhet az egyes számú játékos, Novak Đoković akaratát megkerülve.
A nemhivatalos játékos-kapitány (angolul: unofficial playing-captain) szerepét a világranglista kettes számú teniszezője a múlt hétvégén Belgrádban, a csehek elleni meccsen is magához ragadta. Kész szerencse, hogy nem ez lett a válogatott veszte, hisz a találkozón semmi sem úgy alakult, ahogyan azt előre el lehetett volna képzelni, pontosabban, a meccs forgatókönyve teljesen a logikával és papírformával ellentétben játszódott le. Úgy, ahogyan az voltaképpen teljesen elképzelhetetlennek számított.
Kezdjük azzal, hogy ép ésszel lehetetlen volt megjósolni Janko Tipsarević két egyéni győzelmét és a másik oldalon a Roland Garros idei döntősének, Tomaš Berdychnek a két egyéni vereségét. E két egyéni teljesítmény ugyan elképzelhető, de nem így együtt, egy meccsen, három napon belül.
Az egész mese kezdődött azzal, hogy Đoković hétfőn még döntőt játszott a US Openen, amelynek befejeztével kamerába mondta, hogy siet haza, a Davis-kupa meccsre, amely a korosztályának nagy, talán soha sem visszatérő alkalma, s hogy a kimerítő sorozat ellenére minden tekintetben felkészült a tőle elvárt szerep betöltésére.
A New York-i döntőt követő negyedik napon azonban kiderült, hogy Novak mégsem érzi magát elég erősnek, hogy vállalja a játékot, amit a kimerültséggel és az időzónák váltásával magyarázott. Nem mellékes, hogy az ITF küldötte ezzel kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy értesülése szerint Novakot gyomorbántalmak gyötrik.
Mivel eleve adva volt a győzelem kulcsa (Đoković 2 és a páros 1 pont), mint lehetséges magyarázat maradt a taktika. Mert azt, hogy Obradović és Pilić Novakot önkezdeményezésre kihagyják a csapatból, még a legnaivabbak sem hihetik el. Đoković valóban gyöngének érezhette magát és esze ágában sem volt a rajtmeccsen kikapni Štepanektől, így ő határozta el, hogy nem játszik, amire a hivatalos kapitány csak beleegyezését adhatta. Kéznél volt ugyanis egy kedvezőnek látszó körülmény, Viktor Troicki két augusztusi győzelme Štepanek ellen Cincinnatiben és New Havenben. Ha Troicki tripláz, gondolhatta a nemhivatalos kapitány, megvan az első napra tervezett 1:1-es eredmény, és lehet tovább kombinálni, ha viszont 0:2 lesz, a vereséget van mivel magyarázni. Ha ez volt a valós elképzelés, nem jött be, Djoker dzsókere mégsem triplázott. Szerencsére Tipsarević, akivel aligha számoltak – inkább az lehetett az eredeti elképzelés, hogy majd az utolsó meccsen, Štepanek ellen ugorjon be Troicki – elporolta Berdychet és a taktikázás folytatódhatott. Đoković beválogatta magát a négy lehetséges változat közüli leggyöngébb párosba, amely pontosan ilyenként is szerepelt. Ezután már csak két lehetőség maradt az utolsó napra, de már szóba sem jöhetett, hogy a Troicki–Berdych meccs után az első napon elkerült Đoković–Štepanek-csata következzen. Elsősorban azért, mert Berdych már befejezhette volna az egész mesét, s a végképp hajmeresztő taktikai változatban Đokovićnak akkor nem is lett volna miért játszani. Novak tehát beállt a saját helyére, abban bízva, hogy a végén Janko tesz még egy csodát. Előbb azonban, a két sikertelen meglepetés után, be keltett vetni a végképp megtévesztő harmadikat is. Vasárnap délelőtt ugyanis a szerb válogatott meg nem nevezet hírforrása szétkürtölte, hogy Đoković mégsem játszik. Elhitték-e ezt a csehek vagy nem, azért kellemetlen lehetett a meglepetés, hogy végül mégis Novak lépett pályára. Kimerültség nyoma sem látszott rajta, s amikor eléggé bemelegedett, egy hétperces térdsérülési szünettel együtt ugyan, de nagyon elverte a már-már feladásos győzelmet remélő Berdychet. A meccs kiszámíthatatlan menetére végül az a Tipsarević tett pontot, aki két ekkora győzelmet az egyéni tornákon zsinórban soha nem aratott.
A haszon az egészből nemcsak a szerb válogatott első döntője a Davis-kupában, hanem Đoković tapasztalata is. Kapitányként, még ha ez a titulus nem is hivatalos, kimászott a bajból, s valószínűleg máris elhatározta, hogy pályafutása befejeztével ilyen posztra nem kívánkozik. Addig azonban bizonyára még sokszor övé lesz az utolsó szó joga.
