Ebben az országban semmi sem történhet zökkenőmentesen. A különféle tolóablakos bürokrácia bosszantó változatosságáról akár regényt is írhatnék, de nemcsak lustaságból nem teszem, hanem mert egyáltalán miért érdekelné az embereket más mindennapi ügyes-bajos dolga, amikor ugyanazt maguk is nap mint nap a saját bőrükön tapasztalják.
Koránt sincs rendjén, hogy számos szolgálat ok és szükség nélkül sok-sok emberrel megutáltatja magát s ezzel az egész országot is, és nem kevésbé furcsa, hogy nálunk a gyerekeknek ellenszenvessé teszik még a cirkuszt is.
Persze a cirkusz manapság már nem az, mint ami akkor volt, amikor én voltam a tizenévesség alsó határán. Akkor ugyanis, nagyon jól emlékszem rá, apraja-nagyja alig várta már a bohócok, idomárok, bűvészek, trapéz- és egyéb artisták sátoros vendégszereplését. Minden megváltozott, de cirkusz még van, létezik bizonyos érdeklődés is. Nem vitás, hogy a szórakozásnak e műfaja nagyon gyorsan kihal, de ha már amúgy is feledésre van ítélve, miért kell még szítani is ellene?
Alighogy a múlt vasárnap este a szerb teniszválogatott bravúros módon legyőzte Csehországot, és bejutott a Davis-kupa döntőjébe, megindult a kampány egy cirkusz ellen, amely november végén vendégszerepel Belgrádban, de nem a régi, sátoros módon, hanem sokkal kényelmesebb körülmények között, az újbelgrádi nagycsarnokban.
Amikor a cirkusz tárgyalt a csarnok működtetőjével, senki sem gondolt arra, hogy szinte ugyanabban a terminusban lehetséges egy világraszóló teniszmeccs is. Habár a Davis-kupa idei versenyének sorsolását bő három hónappal 2009 vége előtt elkészítették, s már akkor látszott, hogy a szerb válogatott előtt ott a talán egyedülálló alkalom, tehát még döntő is lehet az egésznek a vége, amelyet esetleg Belgrádban rendeznek meg, sem a város, sem a teniszszövetség nem figyelmeztette a csarnok vezetőségét, hogy esetleg szükség lesz rájuk, és az idei használati tervüket ennek megfelelően alakítsák, azaz november végére és december elejére csak feltételes módban kössenek szerződést, hogy az a tenisz miatt lemondható is legyen.
A cirkuszt nem érdekli a tenisz, az Arena csarnokot pedig érthető módon csak az érdekli, hogy évente minél több napra műsoruk legyen a fenntartás kifizethetősége miatt. Nem a cirkusz tehát a hibás, s a csarnok sem, viszont a teniszt időközben nemzeti érdek szintjére emelték, és egészen biztos, hogy december 3. és 5. között Đoković és társai ott lépnek fel, ha salakon, ha kemény borításon. Számos csöppség örömére is, hisz nekik e teniszezők többet jelentenek, mint a bohócok és az artisták, az oroszlánok és az elefántok, a körhinták és egyebek. Különösen azok után, hogy egy mihaszna cirkusz veszélyeztette az igazi szórakozást.
A cirkusz vagy elfogad egy másik terminust, vagy nem lesz terminus. Az állam esetleg ezért a zsebébe nyúl, hogy rajta kívül senki se legyen veszteséges. S miért ne tenné most is, ha annak idején már nyugodt lélekkel kifizetett egymillió dollárt, hogy egy verekedős természetű állampolgárát az amerikai igazságszolgáltatás hagyja békén. A cirkusz biztosan sokkal olcsóbb ennél.
