A hétvégi sportoldalakon úgy harangoztuk be címlaphősünket, hogy még csak 22 éves, de nincs olyan porcikája, amely ne sérült volna már meg. Az olvasó azt is gondolhatná, hogy amolyan szerzői túlkapás a kijelentés, de higgyék el, Váradi Alexnek valóban nagyon kevés olyan testrésze van, amely még nem sajgott. Most azzal dicsekszik, hogy ki tudja magától ficamítani a vállát, s mint a Halálos fegyver című filmben Mel Gibson, ugyanúgy vissza is tudja rakni. „Na, azért ezt ne próbálgassa senki sem otthon, mert borzasztóan fáj” – mondta a zentai motorversenyző.
Ahogy alakulnak a dolgok, nem vagyunk túl messze attól az időtől, amikor a sport, az élsport csak a kiváltságosak (értsd: gazdagok) hasznos időtöltése lesz. Vannak olyan sportágak, ahol „csak” a fürdőgatya, esetleg egy tornacipő vagy egy darabka faütő kell a sikerhez – gondolják a laikusok. Csak épp azt felejtik el, hogy a felkészüléshez fedett medence, megfelelő stadion vagy épp egy sportcsarnok kell, s egy-egy élsportoló éves edzése és szerepeltetése több tízezer euróba kerül. Rendeséknél. Nálunk bizony szerényebb körülményekkel is be kell érni, ám ez alól kivétel a motokrossz. Azaz, nem kivétel a világ többi részéhez képest, hiszen itt is meg kell venni a méregdrága masinákat, s egész évben teljes stábbal utazgatni, versenyről versenyre. Aztán bedöglik a motor, kéne egy másik, s ez így megy évről évre, míg az illető versenyző, csapat bírja szusszal és pénzzel.
Váradi Alex több szponzorral és csapattal próbálkozott az elmúlt években. Egy volt közös minden idényben: ő Szerbia bajnoka lett a 450 köbös királykategóriában. Most egy Yamaha nyergében érte el ezt, amelyet csapata, a szabadkai Saghmeister Team vásárolt neki, de amikor családja javítóműhelyében találkoztunk, az is szét volt szedve:
– Ez egy nagyon új, fölújított motor, 2010-es kiadás. A tavalyival össze sem lehet hasonlítani, mert totál fordított a motorja, meg már újabb injektoros. Meg van fordítva az egész motor, elöl, ahol a kipufogónak kellene lennie, ott van az injektor, a karburátor helyén van a kipufogó. Nagyon jó motor, a futómű is jó rajta, erős is, jó lehet menni rajta, csak hát egy motor egy évben nem elég. Ez a baj: nincs pénzünk kettőt venni.
• Amikor legutóbb készítettük a címlapsztorit, már akkor befutott motorozó voltál. Azóta meg lehet számolni, hány országos bajnoki titulust, hány versenyt nyertél meg. Egyáltalán fejben tartod-e ezeket a számokat?
– Annyiszor nyertem már, hogy nem is tartom fejben. Pár évvel ezelőtt kint hajtottam a magyaroknál két évig, az a két év kimaradt a hazai szezonból. Ha azt is beleszámolnánk, akkor zsinórban 8-9 évig országos bajnoki címet nyerhettem volna. Egyedül tavaly hajtottam 250 köbben, de ott is országos bajnok lettem. Az idén sikerült egy 450-est kapnom, a Saghmeister Teamben versenyzek, Gábor vette ezt a 450-es Yamahát. Szerencsétlenségemre összetört a váltója két-három versennyel ezelőtt. Azóta kaptam kölcsön egy motort. Nagy nehezen megérkezett az alkatrész, úgyhogy a következő versenyen már a Yamahával mehetek.
• A Dakaron a jövő évtől, illetve most januártól az a trend, hogy próbálják lefojtani a dolgokat, azaz a legnagyobb profik már csak kisebb köbcentis motorokkal indulhatnak. Ez a trend egyébként a motokrosszban is?
– Végül is ez. Nagyobb, erősebb motorral nehezebb motorozni, sokkal fárasztóbb. Az idén a KTM is megcsinálta a kisebb, 350 köbös verzióját, most azzal vezetik a világbajnokságot. Ez az első ilyen motor a világon, sokkal könnyebb vele motorozni, kezelhetőbb.
• Biztonsági okok miatt megy lefelé a köbcenti?
– Nem. Gyengébb motorral gyorsabb kört lehet menni. Csak azok, akik az első tízben vannak, esetleg azok tudják kimotorozni a nagyköbcentis motorból a maximumot. 540-es KTM volt régebben, olyat 2006-ban gyártottak utoljára.
• Említetted, hogy megjártad Magyarországot. Mi hajtott rá, hogy ott versenyezzél? Kihívás volt ez neked, vagy…?
– Az is. Akkoriban találtam egy belgrádi szponzort, ő adott nekem egy 540-es gyári tuningos KTM-et. Abban az időben 14-15 ezer euróba került. Megpróbálkoztunk külföldön is menni, aztán gond támadt az illetővel, s átmentünk a magyarokhoz. A KTM Hungaria bevett a csapatába, mert egy versenyzőjük hiányzott, ők adtak még egy motort, úgyhogy három motorral indultam ott. A gond az volt, hogy néhány versenyt kihagytam, és 5. helyezett lettem. Megmondták, szponzoráltak volna a következő évben is, ha végigversenyzem a szezont. Az utolsó csapatbajnoki versenyre indultunk át, nagyon számított volna a pont, nekem meg lejárt az útlevelem! A hazaiak, a szerbek átengedtek, a magyar vámos meg azt mondta: halló! Épp aznap járt le az útlevelem. Aztán abba is maradt a dolog, sajnos.
• Mik a tapasztalatok, ha összehasonlítod a szerbiai meg a magyarországi mezőnyt?Melyik az erősebb, hol vannak jobb pályák, mi a különbség?
– A szerbiai és a magyarországi mezőny között ég és föld a különbség. A magyarországi mezőnyben sokkal jobban el vannak látva szponzorokkal, ott szinte minden versenyzőnek, aki profi, külön csapata van, például a Suzuki, a KTM vagy a Yamaha Hungaria. Ezek szponzorálnak, biztosítják az alkatrészeket egész évben a versenyzőknek, úgyhogy sokkal jobbak a föltételek. A pályák Magyarországon jórészt homokos pályák. Külön művészet ilyen homokos terepen hajtani. Nálunk, Szerbiában egyedül Kispiacon alakítottak ki hasonló pályát. Ott van homok, a többi sziklás, köves, kemény talajú pálya.
• Te hogy bírtál „akklimatizálódni”?
– Nem volt ismeretlen előttem, mert anno Kántorék csináltak Horgoson egy krosszpályát, a kastély mellett, a Kiserdőben. Ott sokat motoroztam, eléggé meg is szoktam, így nekem fekszik mindkettő.
• Említetted, hogy kihagytál néhány versenyt. Ez azt jelenti, hogy azokkal közel lehetett volna a bajnoki cím?
– A bajnoki címet ott nagyon nehéz lett volna elérni, de szerintem a harmadik helyet sikerült volna megszerezni. Az ottani legjobbak úgy csinálják, hogy amikor szeptember–októberben vége a bajnokságnak, kapnak egy új motort, kimennek például Spanyolországba, ott motoroznak, egész télen edzésben vannak, úgyhogy mire március–áprilisban elkezdődik az új szezon, ők már addigra két-három motort tönkretesz. Ezzel nem tudunk versenyezni.
• A felsőhegyi pályát ti készítettétek el, s végül is sikertörténetnek nevezhető, hiszen rengeteg ember látogatott ki a versenyekre.
– Mi is elégedettek voltunk, idén már országos szintű versenyt szervezhettünk. Négy napra rá azonban valaki kigondolta, hogy ki kell pucolni a kanálisokat, s a munkálatok során teljesen tönkretették az ugratókat, meg a talajvíz is feljött. Számítások szerint mintegy 1500 euróba kerülne rendbe hozni mindent, de nem tudom, hogy érdemes-e, mert a falu egyáltalán nem támogatott bennünket, sőt inkább ellenezték, mert „megzavarjuk a nyugalmat”. Irigyek is, azt mondogatják, milyen hasznunk volt belőle, holott eddig mindig a zsebünkbe kellett nyúlni. Nem tudom, miért van ez így, hiszen Felsőhegyen a birkanyíráson meg az aratóünnepségen kívül nem történik semmi. A legfájóbb az egészben, hogy nincs lehetőség naponta edzenem.
• Hol versenyeztél mostanában?
– Utoljára Čačakon csaptam össze régi nagy ellenfelemmel, a bolgár Kumanovval, aki Európa-bajnoki ezüstérmes. Ő lett az első, én a második, de már nagyon a nyakában voltam.
• Milyen a hangulat a Saghmeister-csapatban?
– Kiváló, csak sajnos külföldre nem jutottunk ki. Nincsenek már pénzdíjak, ehelyett nevezési díjakat vezettek be. Talán jövőre.
• Ennyi verseny, ennyi titulus után mondhatjuk-e azt, hogy benőtt a fejed lágya?
– Talán igen, mert tét nélkül már nem ugrok bele egy extrém előzésbe vagy ugratásba. Tudom, mi az az esés, kétszer a gerincemmel volt baj, kiugrottak a térdeim, a vállam. 22 éves koromra már érzem az időváltozást.
• Csapatfőnököd, Gábor kétszer végigment a Dakaron. Ha lenne lehetőséged rá, te is kipróbálnád?
– Azt mondom, hogy le a kalappal azok előtt az emberek előtt, akik azt végigcsinálják. Hajnalban kelni, s egy akkora távot teljesíteni naponta, mint innen a tenger. Közben sziklák, homok, s nem tudod, mi jön: szakadék vagy másik dűne. Jó lenne viszont, ha krosszban jobb lenne a konkurencia, mert így sajnos nem bírok fejlődni.
