A leghíresebb szerbiai kosárlabdaedzők sorában Ranko Žeravica Aleksandar Nikolić után a második volt, s arra a szintre, amit ők ketten elértek, még csak másik kettő, Mirko Novosel és Dušan Ivković jutott fel. Žeravica 1929. november 17-én született Beodrán, jugoszláv, spanyol és olasz klubokat edzett, a válogatottal pedig hét érmet nyert. 1967-ben vb-ezüst, 1968-ban olimpiai ezüst, 1969-ben Eb-ezüst, 1970-ben vb-arany, 1971-ben Eb-ezüst, 1980-ban olimpiai arany és 1982-ben vb-bronz a mérlege. Óriási tapasztalata révén az egyik legnagyobb szaktekintélynek számít, amiért 2007-ben a kosárlabda-Hírességek Csarnoka tagságának soraiba is felvették. Itthon azonban mintha mellőznék, mintha meghallgatnák, de az ötleteit és javaslatait már nem fogadják el. Lehet, hogy ez is az egyik oka annak, hogy a szerbiai kosárlabda már messze jár attól a szinttől, amelyen valaha volt, a távlatok pedig még kedvezőtlenebbek.
• Lenne szíves megmondani, hogy milyen minősítésben tud jelen maradni a kosárlabdában?
– Már régóta nem foglalkozom az edzői munkával, de követem a sportág eseményeit, és sok gondba ejtő dolgot látok és tapasztalok. Nem tudom, hogy a kosárlabda mai szerbiai vezetői látják-e ugyanazt, amit én, mert ha nem, akkor a gondok egyre nagyobbak lesznek. Elég például átfésülni az idei korosztályos Eb-k egyéni statisztikáját, összevetni azt az előző éviekkel, és máris látni, hogy nagy a hanyatlás, hogy nincsenek többé kivételes egyéniségek az utánpótlásban, s ha nem változik meg a viszonyulás, nem is lesznek.
• Nem véletlen tehát, hogy Szerbia idén egyetlen érmet sem nyert?
– Nem, és ha folytatódik ez az irányzat, nem nyer a közeljövőben sem. A szerb kosárlabda utánpótlásában lassú, rizikómentes játékot szorgalmaznak, dobóegyéniségek nélkül, és minden taktika csak az edzői alibit szolgálja. Mivel a publikum az ilyen játékot nem szereti, amint a felnőttválogatott nem nyer érmeket, erős érdeklődéshiány fog beállni, ami nemcsak a játék, hanem a sportág anyagi hanyatlásához is vezethet.
• Valaha az NBA-t itt nem is ismerték, ma pedig azt akarják lemásolni. Ebben is lehet a gond?
– Ma a hatás jelentős, az én időmben viszont, különösen pályám kezdetén, nem létezett semmilyen kommunikáció a jugoszláv kosárlabda és az NBA között. Nem volt lehetőség arra, hogy félvételeket szerezzünk be, sőt még szakszövegeket sem. Utóbb sokat foglalkoztam ezzel a kérdéssel, elemezgettem az akkori helyzetünket, és megállapítottam, hogy ez mégsem volt hátráltató körülmény. Edzőink ugyanis kénytelenek voltak a saját utat taposni, találékonyságra, önképzésre és sajátságos megoldásokra voltak utalva, ami véleményem szerint jó eredményekkel zárult. Az akkori edzők zöme magasan szakképzett, értelmiségszámba vehető káder volt, akik a saját tapasztalataik révén jutottak el a lehető legjobb megoldásokig. Hogy ez nem csak egy szubjektív vélemény, bizonyították a klubok és a válogatott eredményei, s az is, hogy számos nagyszerű kosarast termeltek ki. Olyan munkát végeztünk, amely nekünk a legjobban megfelelt, kitaláltunk egy csomó olyan edzési módszert, amit más nem alkalmazott, például az edzőmeccset két labdával, és sok más egyebet, mert nem volt lehetőségünk, hogy bárkit is lemásoljunk, aki jóval előttünk jár. Ebből alakult ki a jugoszláv kosárlabda-iskolaként ismertté lett játék, ami gyakorlatilag a belgrádi iskola volt, mert innen mentek az edzők az akkori ország más vidékeire, és népszerűsítették, fejlesztették a játékot.
• A kapcsolatok és lehetőségek ellenére a játék itt nem lett szebb és jobb?
– Ma az edzők előtt számos lehetőség áll, viszont én azt üzenném a szerbiai edzőknek, hogy az NBA-t nem másolni kell, az legyen csak a kosárlabda fejlődésének iránymutatása, mi pedig itt azzal egészítsük és gazdagítsuk a munkát, ami az itteni lehetőségek és játékosállomány szerint leginkább megfelel. Úgy látom, hogy edzőink nem az NBA-t másolják, hanem a divatos játékot, amivel nem kapnak mást, mint a szegényes taktikát, szinte ugyanazt a támadást, ami ötlettelenségre vall.
• Európa miben marad le?
– A legnagyobb hiba, hogy Európában és nálunk is az az irányzat, hogy NBA lejátszási rendszere legyen érvényben. Az NBA mögött nincs semmi, csak amatőr és iskolai kosárlabda. Európában ezer és ezer klub van az élvonal mögött, amelyek mind fel szeretnének jutni. Erre egy másik sportból, a labdarúgásból adok példát. Ha csak a legjobbak játszhatnának évről évre, akkor a ciprusi Anortozisz soha nem juthatott volna a Bajnokok Ligájába, így pedig bizonyítja, hogy a tömegesség valóban a minőséghez vezet. Európában nem lehet tetszőlegesen kiválasztani 12–16 klubot a kosárlabda-Euroligához, de egyesek kiváltságokat szereztek mégis, ami igazságtalansághoz vezet, hisz például a Partizannak – noha sokkal jobb eredményei vannak, mint más kluboknak – nincs szavatolt helye az Euroligában, mások pedig – tessék csak a közvetítések alkalmával megnézni a pályát szegélyező reklámtáblákat – tulajdonképpen megvették a helyet az A listán. Az egyetlen helyes megoldás a versenyzés révén haladni, elvégre évről évre sok a változás, gyors a játékoscsere, sok kosarazó jön Amerikából és Afrikából az európai klubokba, és az erőviszonyok, anyagi szempontból is nézve, évről évre változnak. Elrettentő példa a litván klubok esete. A Zalgirisnak szavatolt helye van, a Lietuvosnak pedig nincs, holott két éve Litvánia fölényes bajnoka.
• És a szerbiai szövetség?
– A szerbiai kosárlabda az utóbbi években szervezeti szinten sokat veszített. Nincs összhang és új ötlet sem, amit megint csak a reklámozásból látni, hisz a vb-n ugyanazt a két reklámokat láthattuk, mint négy éve is. Ez is mutatója, hogy a dolgok egyes területeken leálltak, ami a sportban nem stagnálást, hanem visszafejlődést jelent. A kosárlabda nem képes arra a fejlődésre és a játék népszerűsítésére, mint például világszerte a tenisz vagy nálunk a pozitív példaként említhető röplabda. Másrészt elmondható, hogy Szerbiában a szövetség gondot fordít a legkisebbekre, a kezdőkre. Vannak táborozások, versenyek, látszólag minden, ami kell, de itt egy másik gondra lehet akadni. A tartalom nincs a kellő szinten. A kezdőkkel a megkívánt vagy szükséges szint alatt folyik a munka, mintha senkinek sem lenne víziója a kosárlabda fejlődését illetően. Vagy vegyük a serdülő- és ifjúsági válogatottakat. Megengedhetetlen, hogy az egyes válogatottak kapitányainak munkatervét egyetlen szint, mondjuk edzői testület sem elemezte és fogadta el. Oda jutunk, hogy mindenki más és más irányba húz, hogy nem látja és ismeri a kosárlabda korszerű fejlődési irányzatait. Nem az edzők a hibásak, hanem a szövetség. Az edzőket magukra hagyják, azok pedig jóhiszeműen dolgoznak, nem tudván, hogy téves az egész, hogy az általa vezetett csapat eleve fogyatékos, ami a nemzetközi porondon azonnal megmutatkozik, és balsiker a vége.
• Mi az, amit üzenne?
– Semmit, mert amit mondani akartam volna, nem használható receptként. Az egyetlen dolog, amit javasolhatok, megtanítani a fiatal edzőket gondolkozni a kosárlabda jövőjéről. Mert különben nem lesz jövő.
