Két-három évvel ezelőtt az óbecsei Szilágyi Csaba a világ egyik legtehetségesebb mellúszóreménységének számított, aki az ifimezőnyben halomszámra nyerte az érmeket a világversenyeken. A felnőttmezőnyre váltás nála sem volt zökkenőmentes, s nem is lehetett az egy olyan országban, ahol nincs igazi lehetőség a folyamatos, tudományon alapuló finomításokra, amikor már nem az edzésadag a perdöntő, hanem a minősége. Csaba azonban így is meglehetősen jól halad, tudtában van annak, hogy úszásnemében a tapasztalat sokkal többet jelent, mint a többinél, és már az sem teszi borúlátóvá, hogy egy krónikus lábsérüléssel is folytonosan meg kell küzdenie.
Közeleg a kis medencés vb, amely csak egy állomás lesz a jövő évi sanghaji nagy medencés előtt, az pedig a töretlenség beszámításával a londoni olimpiára vezet. Csaba már hetek óta Újvidéken edz, a medencén kerestük fel, hogy megtudjuk, hol és merre is tart.
• A legutóbbi, zágrábi eredmények mit sugallanak a vb-t illetően?
– Az idény, sajnos, elég rövid volt, kevés versennyel. Ráadásul nekem Zágráb előtt, tehát Rijekában és az országos bajnokságon is, problémám volt a lábammal, és futamokat kellett lemondanom. Mégis: Zágrábban az 50-nel elégedett lehettem, hisz az idény legjobbja volt, noha messze van a tökéletestől, hisz észrevettünk néhány hibát, amit a vb-ig ki lehet javítani. A 100-as viszont sehogyan sem volt jó. Ez volt ugyanis az első és egyben utolsó fellépésem 100 méteren a vb előtt, s összehasonlítva a márciusi országos bajnoksággal, ahol 59,30-at teljesítettem, ezt elég éretlenül, zavarodottan úsztam le. Most az a baj, hogy nincs több verseny. Az 1:00,81 gyönge, a vb-n mindenképpen jobbat kell úszni.
• Miért volt ennyire szerény esztendőd?
– Nagyon kevés verseny volt. Igazán jelentősnek csak a budapesti Eb számíthatott, amelyen a közvélemény többet remélt tőlem, mint amit elértem, és nemcsak tőlem, hanem a válogatott többi tagjától is. Egyéb gondjainkon kívül azzal is meg kell birkóznunk, hogy az elvárások sokkal nagyobbak, mint amit valóban elérhetünk. Nekem a budapesti Eb nagyon tanulságos volt. Utólag csak annyit mondhatok még, hogy tudom, ott vagyok az olimpiai szintnél, a következő idény pedig éppen erről szól majd.
• Mint általában, a pénz a gond?
– Nem igazán pénz kérdése. Évente ugyanis a főverseny a meghatározó, ilyenekből pedig 2008-ban és 2009-ben is sokkal több volt, mint az idén. A kisebb versenyekkel az a gond, hogy az országban egyet sem rendeznek. Sem az országnak, sem pedig a kluboknak nincs rá pénzük, hogy erős versenyt rendezzenek külföldiek részvételével. Nekünk marad, hogy feltaláljuk magunkat, hogy kiderítsük, a közeli országokban lesz-e verseny, ahol felléphetnénk, ahol elég erős a mezőny, hogy jót ússzunk.
• London feltétlenül a tervek között szerepel?
– Az olimpiai szintet 2011 márciusától lehet hivatalosan megúszni. Még nem tették közzé, hogy számonként melyik időkről van szó, feltételezem azonban, hogy hasonlítanak majd azokhoz, melyeket a pekingi olimpia előtt kellett teljesíteni. Ha hozzáadom, hogy ezekhez most nem lesznek azok az úszóruhák, amelyeket akkor használhattunk, tulajdonképpen nagyon magas normákat várok. Igaz, hogy én egy B normával is kijuthatnék az olimpiára, de nem szeretném megengedni magamnak, hogy ne az A-t érjem el.
• Kizökkentett esetleg, hogy medencét kellett váltani?
– Az egész országban ez a helyzet. Kevés a medence, és azok sem mindig működőképesek. Velem együtt most néhányan abba a helyzetbe kerültünk, hogy klubunk medencéjében, a nagybecskerekiben nem edzhetünk, mert az épület süllyedésének veszélye miatt bezárta a felügyelőség, s jövő május előtt meg sem nyílik. Lenderrel együtt ezért átköltöztünk Újvidékre, a sósbarai medencére, s itt a feltételekről nem mondhatok semmi rosszat.
• Zárjuk le mindörökre azoknak a volt csodadresszeknek a kérdését. Sokat jelent a váltás?
– Nagyon sokat jelent. Nem csak én, mindenki tudta előre, hogy mit jelent majd. Az új dresszek forradalmasították az úszást, rohamosan fejlődtek az eredmények, s kár a betiltás, mert ez nem szolgálja az úszás javát. Most másként is kell edzeni és minél jobb állóképességet szerezni. Eddig a technikán volt a fő hangsúly, most visszatértünk az erőre. Az egyetlen jó, hogy mindenkinek egyforma a helyzete.
• London nem az első olimpiád lesz. Ennek milyen jelentősége van?
– A londoni olimpia idején 22 éves leszek, és sokkal tapasztaltabb, mint Pekingben voltam. Ami az elvárásokat illeti, nem az érdekel, hogy mások mit várnak tőlem, hisz én is elég magasra tudom állítani a mércémet. Pekingben a 40. hely nem volt szégyen, Londonban pedig legalább le szeretném felezni ezt a számot. Másrészt javul az úszás itthoni helyzete, jelentősek a befektetések, legalábbis ami minket, élversenyzőket illet. Magamtól majd 2016-ban Rióban, teljesen éretten várok el valóban kimagasló eredményt. A mellúszásban a legmagasabb az átlagéletkor, bár kivételek is vannak.
• Mindig említed, hogy van még javítani-, csiszolnivaló. Mi újság e téren?
– Nálunk nincs arra lehetőség, hogy víz alatti felvételekkel elemezzük a rajtot és a fordulást, és biomechanikus szakértő foglalkozzon velünk. Szerintem a rajt utáni beérkezés, a beugrási szög eltalálása a legnagyobb gond, azt lehetne a fenti módon javítani. Jövőre állítólag lesz alkalmunk kimenni Svájcba, ahol éppen ilyen vizsgálatokat végezhetünk.
• Sokan alighanem nem tudják, hogy milyen sérülés gyötör.
– Már krónikus sérülésről van szó 2008 óta. Az akkori izomszakadás következménye, hogy minden edzés előtt komoly félórás bemelegítésre van szükségem. A fájdalom versenyről versenyre megjelenik, már fóbiává fejlődött, de szerencsére vannak körülöttem orvosok és gyúrók, akik ezt próbálják helyrehozni, amennyire csak lehet.
• Ha egyetértesz vele, a tanulmányaiddal zárjuk le a beszélgetést.
– Végre erről is. Nos, az Újvidéki Egyetem Technológiai Karán a biokémia szak másodéves hallgatója vagyok, s az első évből már csak egy vizsgám maradt. A tanulmányok és a sport közül egyelőre a sport van előnyben, de csak azért, mert ez most van, s néhány év múlva már vége is a karriernek. Eszem ágában sincs azonban, hogy a sport révén előnyjogaim legyenek az egyetemen. Büszkén mondhatom, hogy a lehető legbecsületesebben csinálom, nem szeretném háttérbe szorítani, elhanyagolni, bár a következő évek azért nehezebbek lesznek, minden megértés és segítség jól fog jönni. Egy biztos, még véletlenül sem óhajtok diploma nélkül maradni.
