Sokan azért bírálják a sportújságírókat, mert írnak a labdarúgásról, de még életükben nem tudtak egy jó egészségeset belerúgni a labdába, vagy kritizálják a kosárlabdázókat, de még soha nem pattogtatták a kosárlabdát. Hogy ezek a vádak ne érjenek az alábbi cikk megírása miatt, közlöm, hogy a Fruška Gora-i maratonon kétszer (először 22, másodszor 19 óra alatt) teljesítettem a 83 kilométeres távot, s ezért is vettem a bátorságot, hogy bemutassam az idei ultramaraton (103 kilométer) győztesét.
A zentai, 26 éves, 192 centiméter magas Nagy Abonyi Béla az újvidéki Bojan Sičcsel azonos idővel (13 óra 55 perc) ért be a célba, amin nem kell csodálkozni, mivel a teljes távot egymás mellett haladva tették meg.
– Bojannal tavaly találkoztam a Szerbiai Hegyimentő-szolgálatnál. Ő mondta, hogy látta a 2008-as eredményemet, amikor 38. lettem – előtte háromszor rosszabb helyezést értem el –, s szerinte én ennél sokkal jobbra is képes vagyok. Ő elmesélte a felkészülési tervét, amelyből én átvettem egyes részeket. Decembertől februárig úsztam, utána pedig egészen a maratonig futottam. Egy ciklus két-három napot, pontosabban két-három edzést ölelt fel: ebbe beletartozott egy Zenta–Adorján szakasz, amely mintegy 22 kilométer volt, aztán egy rövidebb, olyan 15 kilométeres rész, valamint egy rövidebb, de erős iramú szakasz.
• A rajton találkoztál Bojannal?
– Nem, én már egy nappal a maraton előtt elmentem Újvidékre, Bojannál aludtam. Reggel a nagyapja autóval felvitt bennünket egészen a rajtig, ami azért volt jó, mert nem kellett a városi buszon nyomorogni. Alig vittünk magunkkal valamit, a holmikat az autóban hagytuk. A nagybátyja várt bennünket a letenkai ellenőrzőpontnál, ami 48 kilométerre van a rajttól. Ez egy óriási előny volt, hiszen nem kellett cipelnünk a cuccainkat.
• Hogy nézett ki a letenkai pihenő?
– Nem akarok túlozni, de úgy éreztem magam, mint egy Formula–1-es autó, mikor bemegy a bokszba: minden elő volt készítve, étellel-itallal várt bennünket. Én gondoltam egyet, hogy hanyatt fekszek, s majd felemelem a lábaimat. Mire elkezdtem hátradőlni, ő már csavarta a törölközőt, azonnal a fejem alá tette.
• Féltávnál hányadikok voltatok?
– A második és a harmadik helyen álltunk, egy induló volt előttünk, akinek az előnye akkor kilenc perc volt. Látásból ismerem is, hiszen a Maraton Liga elnevezésű versenyen láttam már néhányszor. Neki is ott volt az apja Letenkánál, de ő addigra nagyon elfáradt, ami nem csoda, hiszen egész nap sütött a nap, 28 fok volt. Ő egyedül volt, s látszott rajta, hogy mentálisan kezd megtörni. Mikor indultunk tovább, észrevettük, hogy ő még mindig az autóban ül, vagyis az előnyét már a pihenőkor elveszítette. Öt perccel utánunk indult el, ám a célba érkezésünkkor megtudtuk, hogy feladta a versenyt.
• Mit ittál, mit ettél?
– Bojannal elfeleztünk egy energiaitalt, de a legtöbb erőt két liter Cedevita adta. Vittem négy-négy Bonžita és Marshoz hasonló csokoládét, abból kettő megmaradt, Vrdniknél babot, jobban mondva bablevest, Letenkán pedig fánkot ettünk, meg volt nálam egy különféle magokból – napraforgó, földimogyoró, dió, mazsola – összeállított maréknyi kaja. Ezenkívül még egy lekváros fánkot és egy töpörtyűs pogácsát fogyasztottam el.
• A célba is együtt, egy időben érkeztél Bojannal. Hogy döntöttétek el, hogy ki lesz az első?
– Mi sehogy, mivel azt mondtuk, hogy mindkettőnk oklevelére azt írják, hogy 1. és 2. helyezett. A szervezők azonban azt mondták, hogy a hivatalos rangsornál muszáj valakit az 1. helyre tenni, s mivel Bojan rajtszáma a 6-os, az enyém meg a 7-es volt, így a hivatalos eredménylistán az ő neve szerepel az első helyen, de ott is látszik, hogy egy időben, vagyis 23 óra 55 perckor érkeztünk célba.
• Hogy reagált a szervezeted a megterhelésre?
– Nagyon jól, ugyanis mindössze egy Brufent vettem be a 103 kilométer alatt, izomlázam nem volt, igaz, a hátsó combszalagom meghúzódott, de hétfőre már az se fájt.
• Jövőre ismét rajthoz álltok?
– Bojan megy Németországba, így ő valószínűleg nem, de azt mondta, nekem mindenféleképpen rajthoz kell állnom.
• A teljes táv hány százalékát futottátok?
– Ezt pontosan nem tudnám megmondani, mivel taktikáztunk is egy kicsit: az emelkedőkön nem, de lefelé és a táv többi részén futottuk.
• Egyszer kerékpárral is teljesítetted az ultramaratont, a 103 kilométert.
– Igen, az elég érdekes volt, ugyanis Zentáról indultam pénteken, biciklivel elmentem Újvidékre, ott aludtam, másnap teljesítettem a 103 kilométeres távot, majd vasárnap hazabicikliztem Zentára. Vagyis három nap alatt én három ultramaratont bicikliztem le.
• Az egész győzelemnek van egy érdekes pontja, ugyanis te futással versenyszerűen sosem foglalkoztál.
– Igen, de nagyon sok sportot kipróbáltam. Kajakoztam Magyarkanizsán, kerékpároztam Palicson, úsztam és atletizáltam is, de inkább a dobószámokat próbáltam ki, hozzátenném, nem nagy sikerrel. Súlylökés során az én súlyom addig gurult, ameddig a többiek dobták... A futás sokkal jobban megy, hiszen magas és vékony vagyok, szikár testalkatomnak megfelel ez a sport, igaz, a maratonon három kilót lefogytam, de azóta az már kamatostul visszajött.
Mint az interjúból kiderült, Béla egy teljesen hétköznapi, egyszerű ember, aki a dohánygyárban dolgozik, mellette pedig fut, úszik, a Mojóban szórakozik. Aztán egyszer fogja magát, elkezd készülni egy maratonra és megnyeri. Jó tudni, hogy vannak köztünk hétköznapi hősök, akikre nap mint nap felnézhetünk és erőt meríthetünk a történeteikből.
