Amikor az ember mindennap lát valamit, sokkal nehezebben veszi észre azon a változást, mint az, akinek csak havonta, vagy még ritkábban van alkalma szemügyre venni a szóban forgó élőlényt, tárgyat. Ezért nem szerencsés, ha az ember mások, mondjuk egy messziről jött ember véleményének a meghallgatása nélkül kritizálja a környezetét.
Megszokhattuk már, hogy a politikusok a saját cselekedeteiket mindig a legnagyobb tettként állítják be, később pedig mikor kiderül, hogy értelmetlen és teljesen felesleges volt a felhajtás, mindenki hallgat róla. Talán emlékeznek rá, mekkora felhajtást csináltak annak idején a zentai Népkertben átadott trim-pálya körül, amelyről bebizonyosodott, hogy megépítése a legnagyobb idő- és pénzpocsékolás volt.
Naponta járok a Népkertbe, soha senkit nem láttam még rajta futni, pedig hol délelőtt, hol délután megyek. Mindenki a töltésen szalad, kerékpározik, senki nem választja a millió dináros trim-pályát. Erről persze az illetékesek nem hajlandók tudomást venni: ők annak idején, nagy csinnadrattával, osztályok kivezénylésével átadták a helyieknek, akik galád módon nem hajlandók igénybe venni a pálya nyújtotta lehetőségeket. A trim pályának egyetlen egy pozitívuma van: hogy elkészült és ezáltal egy jó alibinek szolgál arra, hogy néhányan igazolják munkájuk szemmel látható eredményét.
Nincs is ezzel különösebb baj, ezt már megszoktuk, azzal azonban már igen, hogy az elmúlt húsz évben nem sikerült felújítani a 33 méteres medencét és egy sportcsarnokot sem tudott egyik városvezetés sem felépíteni. „Szomorú látvány volt, hogy a legtöbb sportlétesítmény ugyanolyan állapotban van, mint az 1980-as évek végén volt, sőt még rosszabban, mert az idő vasfoga kikezdte őket, s a felújításuk elmaradt”. Ezt nem én mondtam, hanem Radivoj Krivokapić, akit 1980-ban a világ legjobb kézilabdázójának választottak meg. Huszonegy év után jött haza, s a beszélgetésünk során elmondta, úgy látja, itt megállt az idő, minden ugyanaz mint volt, semmi nem változott. Igaz, nem volt a tekepályán és az asztaliteniszklubban, ahol láthatta volna a haladást. Krivokapićnak leginkább az fájt, hogy sportcsarnok nélkül a csapatsportok – kosárlabda, kézilabda, röplabda – halálra vannak ítélve. Pedig volt alapkőletétel, természetesen politikusok felvonulásával és fotózásával, s a munkálatok is elkezdődtek – tavaly ősszel. Az alap és a cölöpök elkészültek. „Az építkezés szünetel, aminek az oka a nagy hideg.” Természetesen ezt se én mondtam, hanem a város első embere, januárban. Akkor valóban fogvacogtató hideg volt. Aztán hirtelen jött a kánikula. Most meg az eső. Én pedig, mint egy Columbo hasonmás, naponta lemegyek a kutyámmal a Népkertbe, és nyomozok az eltűnt munkások, munkagépek után. Hiába, sehol semmi – valószínű, elfogyott a pénz, gazdasági válság van, ami abból is kiderült, hogy múlt héten a polgármester türelmet kért a sportkluboktól és a civil szervezetektől, mivel a következő három hónapban senkinek sem tudnak pénzt juttatni.
Sajnos most sem jutottunk közelebb az ügy megoldásához. Viszlát.
Majd elfelejtettem még egy dolgot: Zentán akkor lesz sportcsarnok, amikor Columbo neje megjelenik a képernyőn. Ezt azonban már nem más, hanem én mondom, s közben nagyon bízok abban, hogy nem lesz igazam.
